Bemutatkozás

Kik vagyunk? Hamarosan…

Makkay János: 2. SZITTYA ÖRÖKSÉG, HUN ROKONSÁG. Őstörténetünk vitás kérdéseiről (Indul a magyar Attila földjére)

László Gyulát először elismerték, majd háttérbe szorították. Makkay professzort pedig a 90-es évektől agyonhallgatják. Pedig forráselemzéseit és új összefoglaló műveit közreadta. Több állítást, kidolgozott tételt és helytálló bizonyítást tőle vesznek át fennforgó és sürgő-forgó kutatók. A finnugor nyelvrokonság és a – feltehetően törökségi nyelvet beszélő – hunokhoz kapcsolódó hagyomány nem kizárja, hanem kiegészíti egymást. Makkay János tisztázza a hunhagyomány mibenlétét, mintegy helyére teszi történelmi kirakójáték elemeit. Makkay legfontosabb tudományos műveinek jegyzéke itt olvasható:

http://vala.hu/makkay-janos/makkay-janos-fontos-muvei-ostortenetunk-es-a-honfoglalas-kor-targyalasahoz  .                                                                                             M. A.

.

2

.

Szittya örökség, hun rokonság

.

Komolyan kell vennünk mind a szittya örökséget, mind a hun rokonságot, de óvatosan kell kezelnünk mindkettőt. Mit kezdjünk például a magyarok kannibalizmusával, az emberevő magyarokról szóló babonákkal?

A francia népmesék iszonyú és félelmetes darabjáról van szó, az emberevő magyar történetéről. Eckhardt Sándor már 1927-ben hírt adott erről a rejtélyes lényéről, az emberhússal élő szörnyetegről, amelynek neve a francia mesékben ogre. A francia szótárak egy részében és egyes francia íróknál az a hiedelem terjedt el, hogy e szörnyeteg nevében a honfoglaló magyarok kóborlásainak, a 10. századi kalandozásoknak az emléke rejlik. Szerintük az ogre összefügg a magyarok nevével, a régi Hongre (Hongrie)szóval. Amikor tehát egy francia anya hajdan a Hongre szót hallotta, vagy manapság az Hongrie-t hallja, az derenghet fel agyában, hogy a magyarok a kis gyermekek friss húsát eszik, ellenségeik vérét isszák, a magyar anyák meg úgy edzik gyermekeiket, hogy arcukat harapdálják.

Ezt a szamársághalmazt, amit eddig egyedül Eckhardt Sándor cáfolt meg, 19. századi francia tudósok agyalták ki és terjesztették el széltében-hosszában. (Mennyi szerepe lehetett ennek a kiagyalt ostobaságnak a trianoni döntésben?) Anonymusunk is beszámol ilyesmikről a magyarok előtti népek cselekedeteiről írva: Szkítia népei minden más népnél régebbiek. Róluk a történetírók, akik a rómaiak viselt dolgait megírták, így beszélnek: a szkíták népe [Scitiae gens] valaha igen bölcs és szelíd volt, … ám utóbb a háborúskodásba belefáradva, olyan kegyetlenné fajult, hogy – némely történetírók szerint – haragjában emberhúst evett, meg emberek vérét itta. Szkítiának első királya Mágóg volt, a Jáfet fia, és az a nemzet Mágóg királyról nyerte a magyar nevet. Ennek a Mágóg királynak az ivadékából sarjadt az igen nevezetes és roppant hatalmú Attila király. Hosszú idő múlva pedig ugyanazon Mágóg király ivadékából eredt Ügyek, Álmos vezér apja, kinek Magyarország királyai és vezérei a leszármazottai. Eddig Anonymus.

Manapság puszta romantikából sok jóhiszemű honfitársunk ha minden további nélkül hisz Anonymusnak és római forrásainak közvetlenül a gyermekvérrel táplálkozó, megromlott szkítáktól-szittyáktól származtat minket, magyarokat. Regino prümi, majd trieri apát (845 körül-915) ugyanazokban a római kori történetekben olvasta ezt az ősi kannibál szamárságot, mint Anonymus. Nemcsak elhitte, hanem el is terjesztette a németek meg a franciák között: a magyarok nem emberek, írta volt, hanem vadállatok módjára élnek. Ugyanis állítólag nyers húst esznek és vért isznak; az embereknek, akiket elfognak, a szívét darabkákra vágva, mintegy orvosságként felfalják.

A legkedveltebb francia gyermekmesékben rendre ott van az emberevő és vérszívó szörny, franciául az ogre vagy ogresse, akikről a franciának rögvest, már a bölcsőben a kannibál magyar jut az eszébe.

Akadt természetesen olyan francia is, aki nem akart ennyi zöldséget elhinni, és nyomozni kezdte az ogre-szörny igazi eredetét.

Azt ma már tudjuk, hogy latin-francia-német nevünk, a HungarusHongrois-Ungar egy nagyon régi, még avar kori, török/türk nyelven mondott onogur népnévből alakult ki, aminek a jelentése Tíz nyíl, vagy a Tíz ogur nemzetség, Tíz ogur törzs volt. Ezek az onogurok voltak azok a népek, akik künn a Don és a Volga menti pusztákon valószínűleg csatlakoztak Attila visszavonuló töredék népéhez és vezérükhöz, Irnikhez, Attila harmadik fiához. Onogurok voltak azok is, akik nagy kagánjuk, Kuvrat halála után, valamikor 650-680 körül szétvándoroltak a Don vidékén elterülő sztyeppi hazából. Kuvratnak öt fia volt. A legidősebb báty Baján vagy Batbaján volt. Kiváló tudósok, például Hóman Bálint és Moravcsik Gyula ebben a Don vidéki onogur hazában maradt Bajánban sejtették Álmos és Árpád nemzetségének ősét. Batbaján öccse, Aszparukh alapította meg 681-ben a bolgár államot. Neve azt jelenti iráni nyelven, hogy Fehér ló = ászparukh. Az onogurok egyik ága pedig Kuvrat-fia-Kuber vezetésével a Kárpát-medencei avarokhoz, Baján utódainak népéhez csatlakozott. (A korai avarok eme Baján nevű kagánja nem azonos Kuvrat legidősebb fiával!) A két másik fiú sorsa ismeretlen, egyikük valahová a Balkánra került.

Fontos dolgok ezek, hiszen az onogur bolgár fejedelmek több változatban is fennmaradt családfája Attilával (Avitochol) indul, majd Attila harmadik fiával, Irnikkel folytatódik. Ott van rajta Kuvrat, és egyik fia az öt közül, Aszparukh. Batbaján pedig Aszparukh bátyja volt. A bolgár fejedelmek egészen Omurtág kánig bezárólag (uralkodott 814-831 között) úgy tudták, úgy hitték, hogy a gyula-nemből eredő Attila egyenes utódai. Állítólag van egy régi forrás, amely Aszparukhot a sima arcú Attilának nevezi.

Miért ne hihették volna ezt az Attilától való leszármazást az Árpádok is, akik közül maga Árpád talán éppen gyula vagy a gyula volt?

Kuvrat-fia-Kuber 670-680 körül és azt követően Hunniába bevándorló népeinek túlnyomó része ősmagyar nyelven beszélő tömeg volt. Vezetőiknek, előkelőiknek népnevét, az onogurt az avarok között és az avarok körül élő szlávok ungri-nak ejtették. Már biztosan a 7. században, de lehet, hogy már korábban is. Ebből a szóból alakult ki a régi németek száján az Ungar. Tőlük vették át a frankok-franciák (Hongrois), majd a latin krónikaírók is (Hungarus). A magyar nyelvű köznép urai tehát a türk nyelvű avar onogurok – hungaruszok – voltak, akárcsak a Bulgáriában élő szlávok, a későbbi bolgárok urai: Aszparukh szintén onogur népe. Mivel azonban a mai bulgár szlávoknak nevet adó bolgár-onogur dinasztiára nem terjedt ki az onogur névből származó ungri– név (hanem maradtak bolgárok), pedig a megszállt tartomány lakosságának zöme akkor már szláv volt, valószínű, hogy az ungri-féle névadásra csak a dunai bolgárok (Aszparukh népe) 681-es elvándorlása után került sor. Mondjuk, éppen a sztyeppei Batbaján népére vonatkoztatva. Hóman Bálint és Moravcsik Gyula feltételezése tehát nem alap nélküli csacskaság.

A franciák vérivó-gyermekfaló szörnyének ogre neve nem ebből a Hungarus-ból, nem a mi nemzetközi népnevünkből, nem a Hungáriából származik, hanem az orknu szóból. A germánok a Krisztus utáni 8. században is hittek még az emberevő farkasban, az ősgermán eredetű Beowulf-monda orken nevű szörnyében. Ez egy vérszívó, emberevő démon, egy vámpír szörnyeteg volt, aki éjjel lopódzott az alvók közelébe és harapdálta a testüket. Ez az emberevő ogre igazi mintája! Eredete végső soron a latin nyelv Orcus-a, az Alvilág és a halottak istene, maga a Halál. A francia mesékkel és rémtörténetekkel tehát úgy fenyegethetnénk helyesen magyarul, hogy ne sírjál, picinykém, mert elvisz a latin ördög, vagy a germán farkas. Horatius írta erről az Orcusról, hogy legyen valaki bármilyen előkelő vagy éppen szegény, előbb-utóbb mindenkinek kerül egy urna, és az örök alvilágba éjfeketén visznek a sajkák, Orcus sajkái (a Carmina 2. könyve, ad Dellium).

A szittya-hun örökségnek van olyan része is, amely nem rémmesékkel terhes. Ilyen a csodaszarvas története.

Mikor 948-949 körül a nagy hatalmú Bulcsú vezér és Tormás/Tarmacsu, Árpád dédunokája látogatást tettek Bizáncban, a porfírfalú szobában született Konsztantínosz császárnál, a nagy kézikönyvet író történész uralkodó alighanem kérdezősködött Árpádnak és népének, a türkök népének eredetéről. Bulcsú és Tormás valószínűleg csak Levédiáig ,,emlékezett” vissza, ahol a 8-9. században Árpád elődeinek a népe még a kazárok szövetségében élt. Levédia pontos fekvését a mai napig vitatják, valahol a Meótisz közelében volt. A csodaszarvas mondája viszont ennél sokkal régibb sztyeppi örökség. Maga a csodaszarvas legalább ősi iráni eredetű hagyomány, de bizonyára még régibb. Ezt bizonyítják a szkíta fejedelmi sírokból rendre előkerülő arany szarvasok (a két Magyarországon talált példányt már említettük is: Zöldhalompusztáról és Tápiószentmártonból). Kézai Simon, majd Thuróczy János Krónikája szerint Attila Nimród/Ménrót véréből származott. A Magyarok Történetéről írott régi krónikában az is olvasható volt, hogy maguk a magyarok is Nimródra vezették vissza eredetüket és származásukat [a magyar minden esetben Hungarus-ként írva].

Nimród elsőszülöttei Hunor és Magor voltak. Egy szép napon vadászat közben a pusztaságban egy nőstény szarvas került elébük. Üldözőbe vették, és a Fekete-tenger anyjának nevezett Meótisz – az Azovi-tenger – mocsarai közé jutottak. A szarvasünő eltűnt a szemük elől, viszont igen alkalmasnak találták a vidéket nyájak legeltetésére. Apjuk engedélyével minden marháikkal oda költöztek. Öt évig ott is maradtak. A hatodikban kijöttek a pusztába, ahol vidám zeneszót hallottak. A hang után menve rábukkantak Bereka vagy Belár, azaz egy onogur-bolgár fejedelem feleségeire és leányaira, akik férjük és atyjuk nélkül éppen a kürt ünnepét ülték meg és kartáncot lejtettek. Rajtuk ütöttek, és a meótiszi mocsarak közé vitték őket minden javaikkal együtt. Az elrablott nők között ott volt vendégként Dulának, az alánok fejedelmének két gyönyörű hajadon leánya is. Az egyiket Hunor, a másikat Magor vette feleségül, és, mint mondják, ezektől az asszonyoktól származnak az összes hunok és magyarok – írja Kézai. Thuróczy krónikája szerint: a hunok, vagyis magyarok. A kettő nem ugyanaz!

Sok tudós kísérelte meg a csodaszarvas legendáját kapcsolatba hozni az erdei finnugor népek mondavilágával, bizonyítandó, hogy a honfoglaló Árpádnak és népének a legrégebbi eredetmondája finnugor gyökerekből való. Ezek a tudós kutatások a szarvasünőt tekintik az Árpádi nemzetség ősanyjának, és ezt a mondát egyúttal az eredeti finnugor mitológia szerves részének tartják. Vannak olyan obi-ugor történetek, ahol két ragadozó állat [jelképesen tehát talán vadász] üldözi az új hazába vezető szarvast. Ezek a mesés elemek azonban átvételek a régi iráni, vagy későbbi, szászánidakori, esetleg éppen az iráni hatásokkal dúsított türk-török mondavilágokból. Eredetükben azonban még sokkal régebbi, a sztyeppen elterjedt mondákra mennek vissza, amelyek a Fekete-tenger vidékén ősi görög elemekkel is bővültek.

Éppen úgy kerülhettek az északi erdős vidékre, ahogyan a drága ezüstedények. Mert fura módon a szászánida uralkodók udvarában a 4-8. századokban készített gyönyörű aranyozott fejedelmi perzsa ezüsttálak föllelt többsége az erdőlakó, szegény finnugor népek Káma-vidéki és uráli területén került elő! Ezek a tálak mindmáig a legjobb párhuzamai a világhírű nagyszentmiklósi kincs darabjainak. Azokkal a perzsa aranyedényekkel együtt, amelyeket a már említett Kuvrat kagán sírjában találtak 1912-ben a sztyepp kellős közepén, a Dnyeper mentén, Malaja Perescsepinón. Valamikor az 5. és a 7. század között a sztyeppre, egy időre alighanem Kuvrat kincstárába került a perzsa sahoknak az a szent aranycsészéje is, amelyet drágakövek díszítenek, és amelyet ma Párizsban őriznek. Erről azonban lesz még szó!

A meótiszi csodaszarvas-történet görög-szkíta eredetét és hun-türk hagyományozását mutatja az, hogy a 6. században élt római történetíró, Jordanesz (és egy másik történetíró, a korábban élt Prokopiosz) szinte szóról szóra ugyanezt a történetet írták le:

A gót Hermanarik király hajdan Szkítia (!) és Germánia sok népe fölött uralkodott. A hunok minden vadságnál vadabb és minden szörnyűségnél szörnyűbb népe a gótok ellen támadt. Miért? Korábban az a gót király, aki a szkíták területére költözött, a saját népe között néhány gonosz varázsló nőt talált. Kizavarta őket a pusztába. A boszorkányok a pusztában kóborolva tisztátalan lényekkel találkoztak, és velük ölelkezve nemzették a hunok ama szörnyű, vad fajtáját, amely azonos a kimmerekkel.

A hunok eme vad nemzete Priszkosz bizánci történetíró szerint a Meótisz mocsár túlsó, keleti partján lakott, és a vadászaton kívül máshoz nem értett. Mikor egyszer a Meótisz innenső partjára jöttek vadászni, váratlanul egy nőstény szarvas bukkant fel előttük, amely a mocsárba menekülve útmutatóul szolgált nekik. A vadászok a szarvast követve áthatoltak a mocsáron, amelyet korábban járhatatlan tengernek tartottak. Így érkeztek el a szkíták földjére. A szarvas pedig eltűnt. Visszatértek hát népükhöz, és meggyőzve őket Szkítia földjének jóságáról, a szarvas által mutatott úton elfoglalták azt.

Lehet gondolni arra is, hogy az egész meótiszi Hunor-Magor történetet a bölcselkedő Kézai találta ki és csapta oda a régi magyar krónikák bevezetője elé. Bölcsebb azonban arra gondolni, hogy az Árpádok és Árpád népének szokásai, hagyományai a sztyepp iráni és iránival, szkítával kevert türk örökségében gyökereznek. Kézai önkényes szerzősége ellen szól az is, hogy Anonymusnak a csaknem egy évszázaddal korábban, 1200 táján átírt ősgesztájában a várépítő Borsot szarvas vezette arra a hegytetőre, amelyen aztán Zólyom, illetve Bars várát fölépítették. Szent Lászlónak és bátyjának, Géza királynak a 12-14. századi krónikás hagyomány szerint egy csodaszarvas mutatta meg a helyet, ahol a Boldogságos Szűz váci egyházát kellett felépíteniük:

a koronázás után Géza tanakodni kezdett öccsével, Lászlóval, hol alapítsák meg a Szűzanya tiszteletére építendő egyházat. S míg ott időztek Vác mellett, megjelent előttük egy szarvas, agancsán égő gyertyákkal, és futni kezdett előttük be az erdőbe: ott vetette meg lábát, ahol most a kolostor van. Mikor a katonák rányilaztak, bevetette magát a Dunába, és sohasem látták többé. Ennek láttán így szólt Boldog László: ,,Bizony ez nem szarvas volt, hanem Isten angyala.” Szólt Géza király: ,,Mondd meg nékem, szeretett öcsém, mit jelenthettek a szarvas agancsán látott égő gyertyák!” Felelt Boldog László: ,,Nem agancsok azok, hanem szárnyak, nem égő gyertyák, hanem ragyogó tollak, s lábát azon a helyen vetette meg, ahová – s nem máshová – kell építenünk a Boldogságos Szűz egyházát.”

A székesfehérvári bazilika hajdani antifonáriuma, (énekeskönyve), a Codex Albensis a 12. század első felében íródott Fehérvárott. Egy Mora nevű falusi pap kérte meg a királyi bazilika kórusvezetőjét, Jakab mestert, hogy lemásolhassa a dóm éneklési rendjét. Mikor elkészült a munkával, a könyvet egy Sumudea-nak írott kis somogyi faluba vitte magával. A kötet később a török elől menekítve jutott el sok hányattatás után a gráci Egyetemi Könyvtárba. Két lapján is egyszerű rajzok találhatók: pogány eredetű ősi népszokásunkhoz, a regöléshez kapcsolódva, egy másik régi pogány szimbólum, a csodafiúszarvas üldözését ábrázolják. A 12. század elejéről való jelenet nem lehet sem Anonymus, sem Kézai találmánya, hanem iráni eredetű török-magyar hagyatékban gyökerezik, s mint ilyen, párja a szarvasünő történetének. A menekülő szarvasünő vagy szarvasbika régi alkotó eleme volt az ókori görögök mitológiájának is. Sőt, olyan vonásokat őrzött meg, amelyek nagyon-nagyon régi időkből – legmélyebb gyökerükben az őskőkorból – maradtak fenn.

A szkíta-hun örökségben akadnak a fejlett ókori, görög-római világból oda került részletek is. Például másik nevezetes történetünk, a fehérló monda. Több változata ismert. A krónikák szerint Árpád követe a Duna vizével töltötte meg kulacsát, perjefüvet tett a tarsolyába, fekete fövenyt vett a markába, és így tért vissza Szvatopluktól Árpádhoz. Anonymus más, talán régibb hagyományt őrzött meg. Ő csak két korsót említ, tele a Duna vizével, és egy nyalábot a Titel melletti Alpár homokjának füvéből. Ezeket kérte és kapta követei útján Árpád Szalán vezértől. Földjének fejében küldtek Árpádék Szvatopluknak egy nagy fehér lovat Arábia aranyával aranyozott nyereggel, arany fékkel (zablával). Szalán viszont tizenkét fehér lovat, tizenkét tevét meg tizenkét kun fiút kapott. Árpád és az övéi végül megüzenték Szvatopluknak: ezen a földön, melyet megvettek tőled, semmiképpen ne maradj, mert a te földedet a lovon megvették, a füvet a féken, a vizet a nyergen. És te örökbér fejében, vagyis ínséged és kapzsiságod miatt a földet, füvet és vizet átengedted nékik. Mikor Szvatopluk az üzenetet meghallotta, mosolyogva így felelt: Azt a lovat fából készült kalapáccsal öljék meg, fékjét vessék a mezőbe, az aranyozott nyerget meg dobják a Dunába.

Emlékezzünk majd erre a fakalapácsra, amikor Szvatopluk fejedelemről lesz szó! Az egyezség mégis megköttetett, Árpádék szerint jogos volt a megállapodás.

A fehérló mondát hangadó magyar történészek a sztyeppi nomád szerződéskötés rítusának tekintik, amelynek ősi rétege – szerintük – valószínűleg megőrizte a magyarság finnugor őshazájára vonatkozó nomád szimbolikát is. Nem tudnak azonban arról, vagy nem érdekli őket, hogy a földrög és a fűcsomó átadása már a régi perzsáknál, görögöknél és latinoknál is a birtok- és területszerzés jogosságának, elismerésének jelképe volt!

Róma alapításakor a Romulus által a környező városokból hívott etruszk városatyák azzal ismerték el Róma felségjogait, hogy mindegyikük beledobott egy marék hazai földet a későbbi urbs, a város kijelölt közepén ásott szent gödörbe. Zeusz isten dodonai jósa azt közölte egy görög félistennel, Alétész-szel, hogy csak akkor szerezhet uralmat Korüntosz városa felett, ha onnan valaki átad neki egy göröngyöt.

A fiatalabb Plinius számolt be arról a germán szokásról, amely szerint a legyőzött egy csokor füvet nyújt át a győztesnek, akinek ezzel nemcsak a tulajdonjogot, hanem a megszerzett földbe való temetkezés jogát is átadja. Publius Cornelius Scipio és Hannibal karthágói tárgyalásainál, a véres pun háborúk évei után ugyancsak szerepelt a római Kapitóliumon szedett szent fűcsomó: verbenae sagmina. A perzsáknál is a földgöröngy és a víz átadása jelképezte valakinek az alávetettségét a sahok sahjával, a sáhinsáhhal, a nagykirállyal szemben. Végül Arábia földje, aranya és lova sem mutat különösebben a sztyepp felé. Főleg, ha tudjuk, hogy Anonymus a legenda e részének a kifejezéseit az antik világból fennmaradt Trója pusztulása című műből szinte szó szerint vette át. Annak 62. fejezete ugyanis a következőket mondja Róma másik legendás hőséről, a Trójából menekülő Aeneas-ról: kiválasztottak az itáliaiak 100 nagy és ügyes férfit, hogy Aeneasnak kínáljanak fel 100 fehér lovat, aranyos nyergekkel és kantárral.

Árpád és övéi tehát nem finnugor, nem sztyeppi nomád, nem barbár, hanem déli, antik és perzsa eredetű, végső fokon perzsa-görög-római jogi szimbólummal törvényesítették Hungária elfoglalását. Indoeurópai jogi szimbólummal. A tudósok nem figyeltek arra sem, amit a nagy Arisztotelész Retorikájában erről írt: fölajánlani a földet és a vizet – szolgaságot jelent.Nem a nomád sztyeppén, hanem a negyedik századi Athénban! A küldött ajándékokat Salán követei nyújtották át Árpádnak: felajánlották földjüket és folyóikat. Szvatopluk szintén készségesen adott földet, füvet és vizet (Képes Krónika, cap. 28). Arisztotelészről feltételezem, hogy bizonyára nem nomád sztyeppei szokásjogról értekezett második athéni tartózkodásának éveiben.

Érthetetlen, hogy ezen történészeink még 1100 évvel az Árpádi honfoglalás után sem gondolkodnak el, s nomadizálnak tovább ott, ahol nem is lehet. Fontos körülmény, hogy szintén az antik hagyománynak megfelelően akkor jött létre az alku, amikor Árpád vitézei jórészt már el is foglalták a hont.

Hasonló félreértés kísérgeti egy évszázad óta az Árpádi honfoglalók harcmodorát. Erről a már említett Regino apát így számolt be: Előreszáguldó vagy meghátráló lovaikon harcolnak, gyakran színlelnek futást is. Többnyire a heves viadal közepén abbahagyják az ütközetet, és kevéssel utóbb a futásból visszafordulnak a csatába, és amikor azt hinnéd, hogy már győztél, éppen akkor jutsz halálos veszedelembe. Liudprand az első Lech-mezei csatáról ugyanezt írta (de ő nagyon pontosan Árpád türkjeiről beszélt): a türkök, minthogy nem ravaszság nélkül valók, szemtől szembe cselt vetnek és futást színlelnek. Amikor Lajos király népe, a cselvetést nem sejtve, a legerősebb lendülettel üldözőbe veszi őket, a lesben állók minden oldalról előjönnek, és megsemmisítik a győzteseket azok, akiket már legyőzötteknek véltek. Bölcs Leó bizánci császár (886-912) valamivel már közelebb járt az igazsághoz, mert szerinte ez a szokás többnyire az északibb és szkíta népeknél szokott előfordulni, mint például a türköknél és a hozzájuk hasonlóknál, mert ezek hadrend nélküliek.

Ez a szokás a legnevesebb magyar tudósok szerint az északi nomád népekre volt jellemző, és a színlelt menekülés ősi nomád csel volt. Ősinek ősi, de nem nomád!

Thermopülainál sorakozott fel Kr. e. 480-ban a Görögország elpusztítására érkezett iszonyatosan nagy perzsa haderő Xerxész parancsoksága alatt. Szemben vele Leónidasz spártai király maroknyi harcosa állott, saját városából és a theszpiabeliekből, összesen talán ezeren. A perzsa király seregének óriási létszámfölénye ellenére is nyugtalan volt (alighanem hallott valamit arról, milyen rettenthetetlen harcosok a spártaiak), és lovas kémet küldött ki, megnézni, vajon hányan is vannak. A csata első napján azután kiderült, hogy csekély létszámuk ellenére mégis elegen: a spártaiak elismerésre méltó módon harcoltak, és sokkal ügyesebbnek bizonyultak ellenfeleiknél; gyakran hátat fordítottak, mintha mindnyájan megfutamodnának; a barbárok pedig látva, hogy futnak, zajongva és ordítva utánuk rohantak; de mikor utolérték őket, megfordultak a görögök, nekiestek a barbároknak, s ilyen fordulatok alkalmával számtalan perzsát felkoncoltak (Hérodotosz 7.211).

Nos, ennyire ősi nomád eredetű a színlelt megfutamodás, amelyet 1500 évvel Árpád népe előtt a világ talán valaha létezett legjobban szervezett hadserege, a spártai már alkalmazott. Éppen az iráni népek nagy táborába tartozó perzsák ellen. Aligha vitatható, hogy ezt a harcmodort a sztyeppére is azok az iráni népek (közöttük a szkíták) terjesztették el, akik egyaránt harcoltak görögök és perzsák ellen. Mikor meghonosodott, a sztyeppi népektől vették át ezt a módszert a türkök is, közöttük Árpád népe. Legfeljebb azt tették volna hozzá a taktikához, hogy lóra ülve hátrafelé nyilaztak. Bár ez sem a nomád türkök-törökök felfedezése volt, hiszen Horatius világosan megírta:

Venus istennő megtiltotta nekem, hogy a szkítát s a lóról visszalövő, vitéz parthust zengje dalom (Carm. I.19.10-12). Legfeljebb a perzsáké, akiknek az ősi rokonai, a szkíták örökre a sztyeppén maradtak, mindaddig, amíg ki nem pusztultak, el nem tűntek a népvándorlás kor vérzivataraiban.

A honfoglalás kutatásának meg kellene már szabadulnia az ilyen és hasonló, semmitmondó, sőt hamis sztereotípiáktól!

Van történeti-kultúrtörténeti magja Kézai úgynevezett kiagyalt hun történetének is.

Kézai és a többi krónikás sokat írt a hunokról és Eteléről, azaz Attiláról, sicambriai-etzilburgi-aquincumi-óbudai székhelyéről, fiairól és azok csatáiról. Közbevetőleg említjük meg, hogy Attila nevének a tudós mesemondótól, Jacob Grimmtől származó megfejtése, miszerint germán szóval atya, atyácska lenne a jelentése, mára már lomtárba került. A név a Volga folyó régi türk-török nevével, az Etil-lel azonos eredetű.

Kézai Simon azt írta, hogy az Úr hétszázadik esztendejében a Szkítiában élő és ott megszaporodott hunok elhatározták, hogy elfoglalják a nyugati tartományokat, azaz Hunniát. Thuróczy János gondosan utánanézett az évszámnak, és a hunok igazi bejövetelét meglepő pontossággal 373-ra tette! A 700-as évszámból, de sok másból is tudjuk, hogy Kézainál valójában nem is a hunokról és a hunok korszakáról van szó!

Bizonyíték erre az erős kezű Valterról szóló latin nyelvű hősköltemény, a Waltharius, a híres Nibelungenlied egyik előfutára. Történészeink ezt a Walthariust nem ismerik! A 930 előtt Első Ekkehard által írott (latinra fordított) remek germán hősköltemény fiatal korú szerzője az Árpád vitézei által 926-ban meglátogatott Szent Gallen (a mai svájci Szent Gallen) kolostorban élt és dolgozott munkáján.

A Waltharius egyik színhelye Attila hun király legendás pannóniai udvara (urbs Pannonica: minden bizonnyal Óbuda, másik nevén Etzilburg, azaz Attila városa). Ekkehard mégis állandóan – legalább hatszor! – az avarokat emlegeti! Kiderül az is, hogy a tízszer említett hunok valóban avart jelentenek nála, akiknek Attila a királya.

Az a csata, amelyet Kézai úgy énekelt meg, mint a hunok és a rómaiak-germánok közötti nagy ütközetet Cezunmaur (Zeiselmauer, ma St. Pölten) és Cumeoberg (régi római erőd a Duna déli partján a Bécsi Erdő lábánál, hajdani latin neve Comagena, a mai Tulln területén) között, nem volt más, mint a Nagy Károly vezette felvonuló frank seregek első ütközete a kései avarokkal 791. szeptemberének utolsó napjaiban.

Bóna István szerint: Igen érdekes Kézai ,,hun-magyar” krónikájának különös hagyománya a cezunmauri csatáról. Mivel a hely fekvését pontosan megadja: Ausztriában Tulln és Bécs között, alig vitatható, hogy Zeiselmauer torz változatával állunk szemben. … A frankoktól és saját maguktól is gyakran hunnak nevezett avarok valóban nagy csatát vívtak éppen itt, a magyar ősgestában és krónikákban később is rómaiakként emlegetett frankokkal. Az avar-magyar hagyomány torzítva megőrizte a két frank hadvezér nevét is: Detre-Detricus(Theodericus-Dietrich)és Macrinus (Meginfridus?). A rejtélyes hagyomány magjának valóságértékét nehéz volna vitatni, a pontos helyszínmegjelölés alapján kétségtelen, hogy itt nem a korai hunokról, hanem az avarokról van szó, mint gyaníthatólag a hun-magyar krónika egyéb helyein is. Itt most nem nyomozhatjuk e hagyomány öröklődésének súlyos kérdését, helyi osztrák vagy avar voltát, regösénekek közvetítésének lehetőségeit – elég meglepő maga a puszta tény is. Eddig Bóna véleménye.

A legújabb kutatások megerősítik azt a középkori tételt, amely közeli rokonnak, sőt azonosnak tartotta a hunokat és az avarokat. A kínai források szerint a fehér hunokat, a heftalitákat korábban (A)var-oknak hívták axwar vagy xwar néven, ami egy ősi törzsnév iráni alakja. Maga a heftalita (Hephthalite) név is iráni eredetű, és azt jelenti, hogy hét törzs (az óiráni hapta = a magyar hét számnév, amely az ősiráni saptá alakból származik). A magyar hét szó legelső előfordulása éppenséggel a Hetumoger, tehát a hét magyar törzs. Harmatta János kutatásaiból tudjuk, hogy az Árpádi honfoglalók Hétmagyar vagy Hét törzs neve azonos a bizánci krónikákban emlegetett honfoglaló bolgár törzsek, tehát Aszparukh népe nevével: a görögül emlegetett heptá geneai-jal. Minden arra mutat tehát, hogy Árpád vezérlő törzsei közeli rokonok voltak az onogur-bolgárokkal, és ketten együtt a hunokkal: a hét törzs a hét törzzsel.

Nemcsak Anonymus őrzött tehát meg hiteles emléket arról, hogy Árpád azt mondotta a dölyfös Salán vezér követeinek: Az én ősapámé, a nagy hatalmú Attila királyé volt a Duna–Tisza közén elterülő föld. Hanem Hóman Bálint és Moravcsik Gyula is alighanem helyes úton járt, amikor a keleti pusztákon maradt Batbaján nemzetségében sejtette Álmos és Árpád ősét. Mikor Árpád ezt a kijelentést tette Hungvárott (azaz Ungváron), nem arra a nagy Attilára gondolt, aki utolsó nászéjszakáján 453-ban vesztette életét. Hanem arra a kései Attilára, akiről a Waltharius írt: a késői avarok kagánjáról, aki annyira útjában állott a frank birodalom, Nagy Károly császár terjeszkedésének. Erről a másik Attiláról alig esik szó a tudományos kutatásokban, és személyét Anonymus és Kézai Simon által költött legendának tartják. Írják (és mondják) azok, akik még soha bele nem lapoztak a Waltharius valamelyik kiadásába. Úgy tűnik föl, hogy a magyar történettudománynak még sok tennivalója van az Árpádi honfoglalást megelőző események tisztázásában, a sokat és érdemtelenül bírált hun-avar-magyar rokonság hiteles értékelésében.

Az a lényeg, hogy az eddig puszta mesének, sőt Kézai által koholt vagy kibővített hun történetnek tartott ‘legendáknak’ több, eredeti, igaz magja is van, amelyeket megfelelő kritikával ki lehet hámozni a regényes elbeszélésből. Folytassuk azonban történetünket a Kézai Simon-féle kései hunokkal, tehát az avarokkal!

A mű teljes szövege:

http://vala.hu/makkay-janos/makkay-janos-indul-a-magyar-attila-foldjere-2-atdolgozott-es-bovitett-kiadas-a-szerzo-kiadasa-budapest-2009

Hozzászólás ehhez a cikkhez: Makkay János: 2. SZITTYA ÖRÖKSÉG, HUN ROKONSÁG. Őstörténetünk vitás kérdéseiről (Indul a magyar Attila földjére)

(A mezők kitöltése kötelező. A villámlevélcím cím nem fog látszani a hozzászólás elküldése után.)