Bemutatkozás

Kik vagyunk? Hamarosan…

Makkay János: 1. A HUNOK ÉS ATTILA. Őstörténetünk vitás kérdéseiről (Indul a magyar Attila földjére)

A hivatalos történetírás nem akar tudomást venni Makkay professzor munkáiról. Pedig Nagy Géza és László Gyula művének ő a méltó folytatója, sőt beteljesítője. Egyébként a hunok feltehetőleg törökségi nyelven beszélhettek, s mongol-alkatúak voltak. Soknemzetiségű birodalmuk fölbomlása után távoztak a Kárpát-medencéből. De a hunhagyomány tovább élt az avarokon keresztül egészen az Árpádokig.                    M. A.

.

1

.

A hunok és Attila

379-ben egy gótokból, alánokból és hunokból álló vegyes csapat Pannóniában fosztogatott, és a rómaiak kénytelenek voltak megengedni, hogy letelepedjenek a tartományban. Alánok, hunok és gótok: régi ellenségek együtt? Valami fontos eseménynek kellett történnie! Így is volt!

370 és 375 között a messzi keletről, a kínai határról, Perzsia széleiről, Kazahsztánból, vagyis valahonnan a keleti pusztákról származó mongol-alkatú hunok átkeltek a Volgán és az Urál hegység néhány szorosán, hágóján. Ezzel elindították az (alán és germán – gót, vandál és gepida – seregekkel társult) türk-török nyelvű nomád népek rohamát Kelet-Európa, és a lehetőségek szerint a nyugati és keleti római birodalom területe és javai ellen. Kínában és Perzsiában már kitelt a hiungnuk-hunok-türkök sora, kiismerték és elkergették őket. A hunokat követik majd az avarok, onogurok, türkök-kazárok, kavarok, Árpád népe, besenyők, úzok, kunok és mongolok, délre pedig kerülő úton és később az úzok testvérei, a moszlimmá vált szeldzsuk törökök. Az ősrégi szabályszerűség szerint sztyeppi seregeik-népeik az első rohamban csak a Tiszáig, legfeljebb a Duna–Tisza közéig jutottak el. Királyi-kagáni fészkük mindig valahol a Dunától keletre volt, de még a Duna–Tisza közén (ahol az avar fejedelmi sírok vannak, például Kunbábony is, vagy akár a hun és avar kagáni székhelynek gyanított Pusztaszer). Sikeresnek indult, de (egyetlen kivétellel: Árpád) végül mindig elvetélt hódításaik az ősidőktől egészen 1686-ig, Buda várának az oszmán törököktől való visszafoglalásáig tartottak.

Ezek a különböző török nyelvű türk népek a Volga és a Lajta között évszázadok során sokszor találkoztak és tartósan érintkeztek a régi irániakkal is (például a szarmatákkal vagy az alánokkal), a magyarság elődeivel is. A türk-török népek ruházata, ékszerei, mondavilága, temetkezési szokásai, áldozati szertartásai igen sokszor iráni eredetűek. Látni fogjuk ezt Szent László király legendájának és ezüst csészéjének a példáján is. A magyarra gyakorolt ilyesféle vegyes iráni-török hatások háttere nem is szorul különösebb bizonyításra. A hunok és nyomukban más türk-török nomádok hódító útjaik során a magyarság valamennyi számításba kerülő őshazáján, a Dél-Urálon, a Káma-vidéken, Baskírián, Levédián és az Etelközön egyaránt átvonultak, de legalábbis hatalmukba kerítették azokat. Uralkodó voltuk miatt befolyásuk a magyar nyelvre, zenére, anyagi, lelki és szellemi kultúrájára nagyon erős volt, és sok esetben nagyon élénken megmaradt. Látszólag sokkal erősebben, mint az iráni nyelvek és népek hatásai. Ezért nem merültek feledésbe, sőt hagyományaik máig szívósan élnek. Ezzel szemben az iráni nyelvű népektől átvett elemeket jobbára csak a tudomány ismeri.

Ez önmagában is intő jel!

Az iráni nyelvű népekkel sokkal régebben kezdődtek el érintkezéseink, mint a türk-törökökkel. Már a tajgában és az erdős sztyeppen zajlottak ilyenek, még az ősidőkben. Sok iráni eredetű jellegzetességet később török közvetítéssel ismertünk meg (ilyen például a honfoglalás kori gazdag temetkezésekre jellemző fémrátétes halotti szemfedő). Mindez joggal okozta az ősi iráni hatások elszürkülését, kinyomozásaiknak nehézségeit. Ráadásul a sztyeppi iráni befolyás megszűnése után még nagyon sok türk-török hatás ért bennünket. Nem is számítva a 150 éves oszmán-török uralom – viszonylag azért csekély – nyomait. Meglepően kevés például az oszmán-törökből átvett kölcsönszó (például findzsa, bicska, papucs). Hasonlóképpen, alig van olyan szókölcsönzésünk, amely a 45 éves szovjet megszállás nyomát őrizné. Egyértelmű a következtetés: a magyar nép lelkének legmélyebb rétegében mindvégig elutasította a szovjet uralmat.

A három népfajta

az irániak,

a hunok és mindenféle türk társaik, beleértve Árpád népét is, és végül

a magyarság és a finnugorok

törzseinek nyelvei különböző ősi eurázsiai gyökerekből származnak. Az iráni nyelvek az indoeurópai törzs keleti (indoiráni) tagjai. A türkök az altáji nyelvű népek csoportjába tartoznak. A magyar viszont egy harmadik család, az uráli-finnugor legnépesebb nyelve. E három család egyes tagjai az idők során, vándorlásaik alatt, itt és ott, többször is találkoztak egymással. Ezekből a találkozásokból és keveredésekből alakult ki Szent István királyunk korára az Árpád-kori magyar nép és ómagyar nyelve, mai nyelvünk közvetlen elődje. A hosszú idő, a szövevényes keleti történelem, a sok találkozás és keveredés, az elfoglalt haza bonyolult és nem minden részletében ismert (sőt gyakran félremagyarázott!) előtörténete, a 896-os honfoglalás ethnikai jellege együttesen teszik nagyon nehézzé származásunk, régmúltunk, idejövetelünk és megmaradásunk részleteinek felderítését és megértését. Hozzájárul mindehhez a magyar őstörténet-tudomány egy helyben topogása és sajátos beállítottsága is. Ez utóbbi nagyon röviden az ellentmondást nem tűrő finnugor elkötelezettséggel, és benne a türk vonások kettősségével – ellentmondásával – határozható meg. Lényege az, hogy az Árpád türk népe által végrehajtott 896-os honfoglalás vitathatatlan tényét tévesen összekapcsolja a magyar nyelv Kárpát-medencébe jövetelével.

Mindmáig nem ismerjük a hunok nyelvét és népük közelebbi mivoltát. Valamilyen török nyelvet beszéltek vagy egy régi mongolt? Talán azoknak a hsziungnu népeknek voltak az utódai, akik már Krisztus előtt néhány évszázaddal megfordultak Kína határvidékein, és nyugtalanították azt a birodalmat. Ellenük kellett építeni a Krisztus előtt 221-210 között befejezett, 2250 kilométer hosszú Kínai Nagy Falat az Észak-Kína és a mongol sztyepp közötti hegyek gerincén. Később a hunok vereségeket szenvedtek, és nyugat felé húzódtak. Először a gazdag Perzsia határvidékeire, könnyű zsákmányt remélve. Perzsia azonban nem volt olcsó és egyszerű préda, az oda mégis bejutott fehér hunok egyhamar maguk is ottaniakká váltak, beolvadtak, asszimilálódtak. Megtetszett nekik a civilizált perzsa életforma. Csak az az águk maradt barbár lovas nép, amely északabbra, Közép-Ázsia és Kazahsztán száraz füves síkságain terelte méneseit és gulyáit, váltotta téli-nyári szállásait, azaz megőrizte igazi nomád voltát. Alkalmasint csatlakoztak hozzájuk (legyőzetett) alán és tokhár páncélos lovasok is. Főleg akkor, amikor hun uraik rabló hadjáratokra indultak India, Baktria, Perzsia, Mezopotámia, sőt Örményország, Grúzia és Kis-Ázsia civilizált világai ellen, és kiadós könnyű zsákmányokra lehetett számítani.

A hun lovasok valamikor 370-375 között keltek át Európába. Az okokat nem ismerjük. Beöthy Zsolt szép sorai 1896-ban az Árpádi honfoglalás emlékére születtek ugyan, de ennek a hun átkelésnek a pillanatát idézik fel: Az ősidők homályából egy lovas ember alakja bontakozik ki szemeink előtt, amint a Volga melléki pusztán nyugodtan áll és figyel. Hegyes kalpagjában, párduc kacagányában, izmos dereka mintha oda volna nőve apró lovához. Sas-szemeivel végigtekint a végtelennek tetsző síkon, melynek minden részletét élesen megvilágítja a nap fényes korongja.

Ez volt az a pillanat, amikor a török nyelvű népek betörtek Európába!

Egy hatalmas vad ék hatolt be az évezredek óta szinte változatlan ősi iráni lakterületek kellős közepébe. Ez ugyan hatékonyabb volt a későbbi mongol-tatár hordáknál is, de végül mégis vereséget szenvedett a latin-germán-görög Európától, és eltűnt. A hunok és társult népeik azonban egyszer s mindenkorra két részre szakították a sztyeppen és Közép-Ázsiában élő iráni nyelvű népek hatalmas tömbjét: a Volgától és a Kaszpi-tengertől keletre maradtak a szakák, a perzsák, a baktriaiak és rokonaik. A behatoló éktől nyugatra kerültek a Volga és a Tisza között a szarmaták-jazigok, az európai alánok és testvéri törzseik. Voltak, akik elmenekültek a hunok elől, mint például az alánok: egy részük a Kaukázus déli lejtőire, ők a mai oszétok. Megint más alánok nyugat felé húzódtak, és végül Normandiáig, Spanyolországig, sőt Észak-Afrikáig jutottak, ahol hamarosan beolvadtak. Az alánok negyedik része bátran szembeszállt a betörő hunokkal és a hunokhoz még Közép-Ázsiában társult alán (!) szövetségesekkel, de vereséget szenvedett. A vesztesek jelentős része végül segédcsapatként csatlakozott új, hun, uraihoz. Így alán segítséggel azután a hunoknak könnyű volt győzniük a keleti gótok, majd 376-ban a Dnyeszter partjánál a nyugati gótok ellen is. A gótok szintén a birodalomba menekültek, a hunok előtt pedig az Al-Duna mentén megnyílt az út a Balkánra, és onnan tovább Hunniába-Hungáriába. Nem létezett a Kárpátokat a Fekete tengerrel összekötő, a Traianus és Marcus Aurelius által tervezett, de meg nem épített védvonal! Nagyon hiányzott, főleg ott, ahol Ovidius aggódva nézett át északra a befagyott Dunán. Végeredményben azonban a hun ék betörése okozta azt, hogy a nyugati iráni tömb a következő évszázadok alatt felszívódott, és kis népcsoportoktól eltekintve (oszétok, a 16. századig a magyarországi jászok) eltűnt.

Elég hozzá beleolvasni az Attila alföldi táborában járt bizánci követ, Priszkosz fennmaradt töredékeibe és Jordanesz gót történetébe, hogy lássuk, kik is harcoltak egykoron a nagykirály Attila hun seregeiben. Valaki akár meg is kérdezheti, hogy az Attila halála után vetélkedő vezérek és népeik – a hosszú lándzsával harcoló gótok, a karddal dühöngő gepidák, a dárdától ütött sebek miatt lehanyatló rugusok, a gyalogos suavusok, a nehézfegyverzetű alánok és a könnyű fegyverzetű herulok – között volt-e jelentős számú igazi hun harcos is: mennyien lehettek a seregben a nyilaikat egyébként is egykettőre elfogyasztó hunok? Az tény, hogy a hun uralkodók (Karaton, Oktár, Ruga, Mundzsuk, Attila, Bleda és vezéreik) egy időre jól megszervezték gyülevész szolgáikat és hadaikat. Aztán Attila halála után hamar jött a haddelhadd.

A hunok tehát, s velük a többi barbár népek betörtek Európába, és az egész civilizáció elmondhatatlan kárára megkezdődött a nyugatrómai birodalom szétverése és összeomlása. Ez úgy hangzik, mintha az impériumot a hunok és a velük társult népek semmisítették volna meg. Pedig Róma tönkretevői nem elsősorban a hunok voltak, hanem az általuk mozgásba hozott, népvándorlásba lökött, időnkint segített germán népek, a gótok és alánok mellett a vandálok, burgundok, majd a hunok bukása után az alemannok, szvébek és frankok is. A birodalom végleges szétverése így a keleti sztyeppi és germán népek közös műve volt. De ez csak akkor sikerült, miután a keleti iráni népek (főleg a perzsiai pártusok, de a pannóniai szarmaták-alánok is), no meg a belső válságok és az elpuhultság végzetesen meggyöngítették Rómát. Maguk a hunok nem is egy esetben Róma védelmére siettek! Ők tartották féken azokat a romboló, talán még a hunoknál is vadabb germánokat, akik éppen előlük menekültek nyugat felé. Vagy például a mindig is Kelet-Franciaországba igyekvő rajnai burgundokat. A római hadvezér Aetius 425-445 között jórészt hun segítséggel tudta katonailag fenntartani a birodalom viszonylagos egységét, először éppen a burgundok elleni győzelmével. Ezekben a csatákban halt meg Günther, aki a híres Nibelungenlied egyik főszereplője lesz majd.

Ennek ellenére mégis a hun hódítás és következményei jelentik a korszakhatárt ókor és korai középkor, a latin és a germán (német-római) világrend között. A római birodalom nyugati területeinek politikai és gazdasági átrendeződése, a mához, a fejlett Nyugat-Európához vezető civilizációs út, a kora középkori germán feudalizmus kialakulása jelentős részben a hunok rövid uralmát követte, talán annak is a következménye volt.

Nekünk, magyaroknak mindebből még az is fontos, hogy 420-430 körül a hunok birodalmának és királyuknak, Rugának a székhelye a Magyar Alföldön, a Tiszánál volt. A legújabb kutatások szerint talán éppen Pusztaszer helyén, de fontos központ lehetett Szegeden, a vár helyén és környékén, a Maros torkolatánál. Neve feltehetően Parthiszkon volt. Pontosan ide vezetett a Dunaszekcsőtől (a római korban Lugio volt a neve) induló kereskedelmi út. A szegedi vár helye a Tisza partján azonban Attila idejében sem lehetett fátlan, kopár síkság. Az egyetlen megbízható szemtanú, a görög követség tagja, Priszkosz 449-es úti jelentése szerint Attila királyi udvara teljesen fátlan síkságon állt. Priszkosz úti leírásának, a részleteknek és a megtett távolságoknak szinte tökéletesen megfelel a mai Pusztaszer helye, a közelben fekvő egykori Sövény (Sövényvár), amely minden jel szerint a késő avar kori kagánok központja is volt.

1926 és 1934 között bukkantak rá Szeged mellett, Röszke-Nagyszéksóson 175 aranytárgyra, amelyek egy hun uralkodónak, alighanem magának Attilának a halotti áldozati máglyáján égtek el, olvadtak össze. Van közöttük egy elektronból készült talpas pohár vagy kehely, amelyet hajdan berakott drágakövek díszítettek. (Emlékezzünk majd erre, amikor az Árpádok ékköves aranycsészéjéről lesz szó!) Akárkihez is tartoztak a nagyszéksósi kincsek, azt sugallják, hogy valahol a közelben lehetett a királyi székhely is.

Számunkra a hun uralom azt jelenti, hogy a Dunántúlon elért, már-már civilizációs fejlettségből az egész Kárpát-medence egy pillanat alatt visszazuhant a barbárságba, elmaradottságba és szegénységbe. Akkor, amikor Ruga hun király 434-ben a hatalomba segítette Aetiust, aki ezért egy Rómában kötött – szövegében nem ismert – szerződésben állítólag egész Pannóniát átengedte a hunoknak. (Aetius gyermekkorában túszként a hunoknál nőtt fel.) Tóth Endre legújabb kutatásai szerint a római aranypénzek elterjedésének sajátságai a Dunántúlon azt mutatják, hogy legalábbis a Birodalom központjaitól távolabb fekvő északi részt valóban átadták a hunoknak.

Nem indokolt tehát az a lelkesedés, amellyel a magyar közvélemény feltétlen rokonszenvvel kíséri a hunokat, a hun rokonságot, magát Attilát és minden cselekedetét. Cs. Szabó László így fogalmazta meg ezt a civilizációs kérdést: száradt volna le a keze annak a barbárnak, aki befűtött a könyvbúvár Claudius császár etruszkokról írott történetének utolsó példányával! A hunok alighanem sok ókori kódexet vetettek máglyára. Biztosan bezárták viszont azt az iskolát, ami a rómaiak idején Aquincumban működött.

Figyelembe kellene venniük a csodálóknak azt is, hogy elődeitől eltérően maga Attila nagykirály vajmi kevés sikerrel dicsekedhetett. Valójában csak nagy kudarcai és vereségei voltak! A hun királyok perzsiai terveit, ha valóban voltak ilyenek, Attila sem váltotta valóra. Bizánc elleni lépései sem hoztak győzelmeket, még a Balkán északi sávját sem sikerült meghódítani. Az Aetius-szal 451. június végén a Szajna mellett, egy Campus Mauriacus nevű helyen (és nem a Marne menti Catalaunumnál, azaz Châlons-sur-Marne-nál) vívott nagy csatája legjobb esetben is döntetlenül végződött. A következő évben Aquileia hosszú ostroma után pedig visszarettent Róma elfoglalásától, és éhségtől és járványtól sújtott seregei sohasem jutottak túl a Po folyón. 452-453 telét a vezér azzal töltötte, hogy törte a fejét, mikor és a birodalom mely része ellen is támadjon. Mielőtt döntött volna, bekövetkezett különös halála, amelyről egyre kevesebben hiszik, hogy valóban orrvérzés okozta. A nomád népeknél ősi szokás volt a hadjáratokban sikertelen uralkodók kiiktatása, akár gyilkosság árán is. Ne felejtsük el: a besenyőktől elszenvedett vereségek után Árpád apja, Álmos nem jöhetett be Pannóniába, és Erdélyországban megölték: in patria Erdelw occisus est. Ennyit a világhódító Attilának, isten ostorának úgynevezett győzelmeiről.

A mű teljes szövege:

http://vala.hu/makkay-janos/makkay-janos-indul-a-magyar-attila-foldjere-2-atdolgozott-es-bovitett-kiadas-a-szerzo-kiadasa-budapest-2009

Hozzászólás ehhez a cikkhez: Makkay János: 1. A HUNOK ÉS ATTILA. Őstörténetünk vitás kérdéseiről (Indul a magyar Attila földjére)

(A mezők kitöltése kötelező. A villámlevélcím cím nem fog látszani a hozzászólás elküldése után.)