Kik vagyunk? Hamarosan…
Az avarok korszakáról (kezdőév: 567) sokkal többet tudunk, mint akár 30-40 évvel ezelőtt. Róluk semmit nem tanít közoktatásunk, pedig velük zajlott le az első honfoglalásunk (Árpádéké a „második bejövetel” vagy „visszajövetel”). A nagy frank támadásokig (az avar kincsek elrablásáig) tartott több mint 200 békeév alatt megszaporodott a lakosság. A régészeti adatok alapján az akkor 500 ezres itt élő népesség, túlnyomóan a medence közepén élt magyarság, köztük az avar Attilának a népe, a székelység várta a 70-80 (vagy csupán 40-50) ezerre tehető Árpádi honfoglalókat. Egyébként az avarkérdésről jóval bővebben és részletes tudományos hivatkozásokkal ír a szerző az alábbi művekben:
Makkay János fontos művei őstörténetünk és a honfoglalás kor tárgyalásához
. M. A.
3
.
Az avarok és népeik
A hunok után a türk-török nyelvű népek következő nagy rohamát nyugat felé a korai avarok törzse vezette. Egy bizánci történetíró, Teofülaktosz Szimokatta szerint ők voltak a legkeményebbek a szkíta [értsd keleti barbár nomád] népek sorában. (El ne felejtsük, hogy ki mindenkit hívtak szkítának a történetírók!). Nem tudunk sokkal többet az eredetükről és a nyelvükről, mint a hunokéról. Valahonnan a mongol puszták felől jöttek ők is, és nyelvük alighanem türk-török volt. Régi nevük várkhunni volt, ami biztosan bontható fel két törzsre, az avarokéra és a hunokéra. De a várkhunni együtt is fennmaradt, mint a magyar Várkony helynév (Zengővárkony, Tiszavárkony, Sajóvárkony, Nyékvárkony). Az ázsiai, keleti türkök (tehát egy másik türk törzs) elől 552 után nyugat felé menekültek, és a bizánciak hallgatólagos hozzájárulásával jutottak el az Al-Dunához, majd hatoltak be a Kárpát-medencébe. Egy másik bizánci történetíró, Teofánész szerint amikor a nyugat felé vonuló avarok furcsa népének küldöttsége 558 januárjában megérkezett Bizáncba, az egész város összefutott a megnézésükre, mert soha ilyen népet még nem láttak. Hátul nagyon hosszú volt a hajuk, szalagokkal volt megkötve és befonva. Egyéb viseletük a többi hunokéhoz hasonlított. Saját földjükről elfutva jöttek, s követeket küldtek Iustinianus császárhoz, kérvén, hogy fogadja be őket.
A korai avarok híres kagánjuk, Baján (kb. 562 – kb. 581 vagy 601; nem azonos a korábban említett onogur Kuvrat-fia-Bajánnal, aki kerek száz évvel később élt) vezetésével a longobárdok szövetségében 567-ben egy Duna melletti nagy csatában leverték a germán gepidákat. (Ez a magyar tudomány álláspontja. Mások szerint Baján serege nem vett részt a gepidák legyőzésében, hanem egyenesen Sirmium felé vette hódító útját.) A következő évben baráti kényszerrel eltanácsolták a Dunántúlról a longobárdokat, akik 568 húsvétján Észak-Itáliába mentek, belőlük lettek a lombardok. A legyőzött gepidák népes nemzetségei az avarok kemény uralma alá kerültek ugyan, de egyelőre megmaradtak. Például abban a Sirmium = Szirmium (régi magyar nevén Szerémvár és Szenternye a Száva partján és szigetén, ma Srmska Mitrovica) nevű városban, amelyet a gepidákkal szövetséges Bizánc katonái szálltak meg, látva az 567-es gepida vereséget. A Bánátban, a Tisza partján 600 táján még nagy gepida falvak voltak, és tudjuk, hogy a gepidák népének csoportjai bizony megérték Árpád honfoglalásának idejét is. A 871-ben Adalwin salzburgi érsek által szerkesztett irat (a Conversio) szerint a gepidák közül egyesek még most is itt – tehát a Dunántúlon és az Alföldön – tanyáznak. Egy jogos felfogás szerint magyarba, majd szlávba beolvadó utódaikat nevezték először tót-nak a Dráva–Száva közén. Saját népnevük ugyanis a tót-hoz hangzásra hasonló germán teutá = teuton lehetett (eredeti germán és latin jelentése mindenki, a nép). A teuton név mindmáig jelent származására és fajtájára büszke indoeurópait (nem csak németet, hanem gepidát vagy illírt is); nem értem egészen, szlovák szomszédaink miért tartják ezt az ősi nemes nevet megalázónak.
Kelet felől Baján vezetésével fejvesztetten menekülő korai avarok, illetve győztes csatáik és birodalomalapításuk a Don és az Alpok, az északi tengerek és az Al-Duna között. Nincs itt valami komoly ellentmondás e két állítás között? Tényleg menekültek Kelet felől az avarok, vagy csak egy hullámot jelentettek az ősidők óta keletről nyugatra – zsákmány, olcsó préda, új legelők és új szolganépek után – törő népek sorában? Ezt persze nem árulták el a császárnak, amikor befogadást kértek Bizáncban. Árulkodó jel viszont az, hogy a Kárpát-medence végleges elfoglalásáig portyáikról (amelyek messze nyugatra vezettek) évente visszatértek áttelelni az Al-Duna és a Fekete-tenger partjaira. Éppen oda, ahol állítólag az őket üldöző türkök jártak a nyomukban. Silzibulos türk kagán – a hét nemzetség nagyura és a hét világtáj uralkodója – hetvenkedve jelentette ki (és üzente meg levélben a császárnak a Bizáncba 552 táján ellátogató követeivel):
ezek a Duna mellékére érkezett barbárok csak hazugságból vették fel az avar elnevezést. Sem nem madarak ők, hogy a levegőn átrepülve megmeneküljenek a türkök kardjától, sem pedig halak, hogy a víz alá kerülve eltűnjenek a tenger hullámainak legmélyén, hanem a fold színén járnak valahol. Amidőn majd befejeztem a hephthaliták elleni háborút, rátámadok az avarokra is és semmiképpen sem fognak megszökni az én haderőim elől. Megtudjuk még a bizánci szerzőktől, hogy ezek az avarok valójában varok és chunnik voltak, magyarul várkonyok, és egy időben a legkeményebb és legügyesebb népnek számítottak a szkíta (tehát sztyeppei) népek sorában. A bizánci hatalom úgy értékelte nyugat felé törekvésüket, hogy átvonulásuk közben meghódították a pontusi sztyeppe népeit. A szabírokat, az onogurokat, a rejtélyes zalokat vagy barszéltokat, mindenféle hun utódokat. Ez az igazság, nem a fejvesztett menekülés: mihelyt a többi nomádok meglátták a saját földjükön az avar jövevényeket, megijedve tüstént meghódoltak nekik.
Ilyen helyzetben rendre visszatérni az állítólag üldöző türk ellenség torkába nagyon rossz taktika lett volna. A handabandázó türkök és a füllentős avarok közötti háborúskodások – valójában soha meg nem vívott csaták – között tehát ott lehet az igazság, hogy az önállósodni akaró szövetséges avaroknak sikerült kiszakadniuk a hanyatló keleti türk kötelékekből, és a Dontól (sőt talán egy időre a Volgától) nyugatra egészen az Alpokig új birodalmat alapítania. Amely azután negyed évezredig – egészen Nagy Károly császár győztes avar háborújáig – fenn is maradt. Szerepe lehetett ebben az önállóskodásban az ambíciókkal teli és roppant tehetséges avar kagánnak, Bajánnak.
Az avar Baján volt az első uralkodó (a hunok rövid évei után), aki a Kárpát-medence három nagy táját, a Dunántúlt, az Alföldet és Erdélyt tartósan egyetlen birodalomba tudta egyesíteni.
Uralmuk első hat évtizedében a korai avarok elsősorban a Bizánc elleni küzdelemmel voltak elfoglalva. A harcok váltakozó sikerrel folytak, az első évtizedek inkább avar győzelmeket hoztak. Ilyen volt Pannónia egyik hajdani római fővárosának, az előbb említett Sirmiumnak az elfoglalása 582-ben, esküszegő csellel. A bizánciak a Dunántúl avar bekebelezéséhez ugyanis végül hozzájárultak, de ezt a fontos várost nem adták. Így Bajánék csak két évig tartó ostrom után aljas csellel szerezték meg, amikor a védők éhségükben már a macskákat is megették.
Békekötések és háborúk váltakoztak ezután. Az avar haderők nem is egyszer (596-597-ben és 618-ban) megszorongatták Tesszalonikit. Egy bizánci hadvezér, Priszkosz pedig több ízben (így 599 második felében) is a saját területükön, az Al-Dunától északra mért vereséget az avarokra. A csúcspont és egyben a fordulat Konstantinápolynak-Bizáncnak tíznapos sikertelen avar-perzsa ostroma volt 626. július 29. – augusztus 7. között. Ugyanazokban a napokban-hónapokban, amikor Herakliosz bizánci császár Perzsiában vívta győzedelmes hadjáratát a szászánida perzsák ellen. Le is verte őket, és ezzel rászabadította Bizáncra és a világra Mohamed fanatikus népeit. Hiszen az erőszakos iszlám egyetlen komoly ellenfele Ahura Mazda tűzimádó perzsa vallása lehetett volna. Csak annak volt megfelelően erős közel-keleti háttere.
Az egyik bizánci forrás szerint az ostrom idején egyetértett a szláv a hunnal, a szkíta a bolgárral, a méd [perzsa] pedig a szkítával; jóllehet eltérő volt nyelvük és lakóhelyük, egymástól külön éltek és távolról egyesültek, mégis közös harcot indítottak ellenünk. A barbár haditerv bolgárokkal vegyes szláv tömegeket szállított hajókra, miután kivájt sajkákat [bödönhajókat] vájatott. Ám végül mégis mindannyiójukat mint egyetlen flotta legénységét együtt nyelte el a tenger hulláma. A barbár, aki előbb még alaposan fel volt tüzelve, most egyszerre hamvába holt, hirtelen hűlt hamuvá lett. Egyik oldalon a szárazföldön sarjadt a temetetlen barbárok tetemeiből fákénál sűrűbb erdő, a másik oldalon pedig a tenger, amelyet hullák tömege terhelt és borított el, idegenek vérétől vöröslött: most jogosan hangozhat Vörös tengernek a neve, miután a barbárok szépen ilyen színűre festették.
A korai avarok Baján utódjának uralma idején tehát a perzsáktól, szlávoktól, szarmata-alánoktól, Kárpát-medencei onoguroktól és gepidáktól segítve is végleges vereséget szenvedtek Bizánctól. Hogyne, amikor egyetlen fatörzsből faragott primitív bödönhajók százaiban-ezreiben kergették a tengert nem ismerő szláv és más barbár segédcsapataikat a világ akkori legjobb és legerősebb tengeri hajóhada ellen!
Ezt a kudarcot a szolgasorba vetett szlávok felkelése és az avar birodalom kötelékében élő egyik bolgár-török nemzetség, a kuturgurok lázadása követte a 630-as évek elején. Az avar kaganátus nehezen bár, de mindkettőt leverte. Keleten a sztyeppen viszont az onogur-bolgárság törzsei sikerrel rázták le az avar főhatalmat.
A Bizáncban nevelkedett, patriciusi rangra emelt Kuvrat fejedelem – Herakliosz császár barátja – valamikor a hatszázhúszas-harmincas években alapította meg önálló onogur kagánságát. Amikor 660 körül meghalt, tanácsa ellenére öt fia felosztotta birodalmát és óriási kincstárának azt a részét, amit nem tettek be a sírjába. Néhány év múlva – a legidősebb Batbaján kivételével – szétvándoroltak. Aszparukh onogur-bolgárjai a már alaposan szlávosodó Bulgária magvát ragadták el Bizánctól. Akik Kuvrat-fia-Kuber vezetésével a Kárpát-medencei területekre leszűkült Aváriába kerültek, azoknak a türk-török nyelvű főemberei-nemesei csatlakoztak a korai avar várkony uralkodó osztályhoz. A velük jött ősmagyar nyelvű közemberek pedig a szolganépek számát növelték.
Új népek érkezésére, a népesség ugrásszerű gyarapodására a temetők és főleg sírjaik számának hirtelen növekedése mutat. A kései avar kor népeinek lakterülete is jóval nagyobb lett a Kárpát-medencében, mint a korai avaroké. Baján uralkodó népének, a korai avaroknak a temetői elsősorban az Alföldön kerülnek elő, kivéve a felső Tisza-kanyar vidékét, de beleértve a Bácskát és a Bánátot is; továbbá Kelet-Szlavóniában, a Dunántúl keleti kétharmadán, a Maros völgyében és az erdélyi Mezőségen. 670-680 után, a kései avar korban ez a terület kibővült a Dráva–Száva közével, a teljes Nyugat-Dunántúllal, a Bécsi medencével, Morvaországgal, a Bükk és a Mátra vidékével, a Csallóközzel, a Garam és a Vág völgyének déli részével. Különösen sűrűn sorakoznak a kései avar kori temetők a mai Szlovákia nyugati, síksági részein.
A bizánci kudarc után a hajdan harcias avarok, főleg szolganépeik fokozatosan békés földművelőkké váltak. Nincsenek már nyugatra és délre tartó zsákmányoló hadjáratok, vagy nagyon ritkák. Régen nem érkezik már Bizáncból az évi százhúszezer arany solidus (546 kiló színarany) békeadó, amit egyébként az avarok főleg haszontalan célokra, például díszes fegyverzetre, ékszerekre, arany ivókészletekre és drága ruhákra herdáltak el, és bizonyára keleti fűszerekre és borra. (Priszkosz követ jegyezte fel a hunokról, hogy igen kedvelték az indiai borsot. Egy másik Priszkosz, a hadvezér 597-ben indiai fűszerekkel és csemegékkel, borssal, szegfűszeggel, fahéjjal, és kostosznak nevezett illatos (indiai) gyökérrel kedveskedett a kagánnak (azonos a mézfű nevű virágos növénnyel). Cserébe azért, hogy a bizánci ünnepnapokon tartózkodott a harci cselekményektől. Tréfásan azt szoktam erre a fűszercsomagra mondani, hogy a kagán udvarában bizonyára nagyon kedvelték a forralt bort.
A fegyverforgató onogurok beköltözése szolganépeikkel 670-680 körül éppen ezt, a béke és a letelepedés irányába mutató folyamatot zavarhatta meg. Ritka, érdekes régészeti adatból tudjuk, hogy a beköltözők soraiban nemcsak Kuvrat onogur népéből származó, hanem Belső- vagy Közép-Ázsiából frissen érkezett keleti, mongol fajtájú harcosok is voltak. A nagykomáromi hajógyárban feltárt avar temető két sírjában ugyanis a harcos csontváza mellett fekete eperfából (Morus nigra) faragott lándzsanyeleket találtak. Ez a fa csak Ázsia távoli tájain élt és él.
A folyamat azonban nem állt meg. A 8. századra az avarok és onogurok harcias nemeseiből és szolgáiból a jól kiépített gyepűk mögött békében élő, földművelő, lélekszámában roppantul megszaporodó, de erős hadsereget fegyverben tartó vagy kiállítani képes Avarország, Onoguria–Hungária lett. A nyugatiak hunoknak vagy avaroknak, alkalmanként ungarus-oknak hívták őket, a három név között időnkint nem vagy alig lehet különbséget tenni. Az onogurság beköltözése után egyeseket, akik valamilyen okból az Óperencián túlra kerültek, ugyancsak ungárusoknak neveztek. Az Ungarus vagy Hungarus mintszemélynév legelső ismert előfordulása nyugati forrásban a jelenlegi tudomásunk szerint 731. Nem dönthető el, hogy jelentése még azonogur volt-e, vagy már a magyar (hungarus). Nem tudjuk tehát megmondani azt sem, hogy az így nevezett férfiú anyanyelve onogur, avagy ősmagyar volt-e. Egy bizonyos Widukind által (925–1004 körül) írott nyugati forrás szerint Avares quos modo Ungarios vocamus: Az avarok, akiket manapság ungárusoknak nevezünk. Itt már nyilván a mai magyarság közvetlen elődeiről van szó.
Az biztos, hogy az avarok uralma alatt élő finnugor nyelvű magyarságra ekkoriban került át a fölöttük uralkodó katonai réteg neve, az onogur (bolgárság-avarság). Szláv nyelvűek ajkán alakult ki belőle a német, francia, angol, majd latin (és végeredményben magyar nyelven magyart jelentő) hungarus. Országuk Hungaria, magyarul Hungária. Értelmezése a legegyszerűbben az onogurok alattvalója. Érdekes, hogy a szintén az avarság uralma alatt élő szlávok nem elnyomóik nevét kapták meg (kivéve a szintén onogur bolgárokról elnevezett bolgár-szlávokat, no meg az oroszok önelnevezését, a rusz-t, a Kijevben és Novgorodban fölöttük uralkodó vikingek finn neve, a Ruoci után). A közös szláv név eredete bizonytalan. Önmaguk szerint azt jelentette volna: akik tudnak beszélni (szemben a németség szláv nevével: nyemecki, a némák). Mások arra gondolnak, hogy a közép-latin sclavus vagy slavus, késői görög szklávosz szavak származéka, amelyeknek a korai latinban ‘rabszolga’ volt a jelentése. A név sorsa azért alakult volna így, mert a korai középkorban, a hunok bukását követően, a rabszolgák zöme a szlávok közül került ki. A szláv név eredetileg tehát sokkal megalázóbb jelentésű, mint a teuta-ból eredő tót. A kettő között azonban a megnevezettek az előbbi mellett döntöttek.
Az eredendően harcos nomád, később egyre békésebbé és letelepültté váló avarok és Avarország politikai-katonai hatalmának 791-805 között az idegen frankok és a valójában rokon bolgárok vetettek véget. A frank politika eredendően nem volt avarellenes. Az avarok népei a Karoling uralkodók idejében (ritka kivételektől eltekintve) már békésen meghúzódtak nyugati gyepűik védelmében az Óperencián és az Üveghegyeken innen, semmiféle veszélyt nem jelentettek Frankhonra vagy Bajorhonra. De egy rendkívüli egyéniség, Nagy Károly lett a frankok királya, majd a germánok és rómaiak császára. Az ő álma a római birodalom felélesztése volt. Ennek megvalósításában addig jutott el, hogy 800 karácsonyán, valamivel több mint 200 évvel Szent István megkoronázása előtt Rómában kenette fel magát császárrá. (A Szent Péter Bazilikában a bejárat mellett ma is látható a hatalmas egyiptomi porfírkorong, amelyen térdelve a császár fejére került a korona.) Valamint addig, hogy sikerült országaihoz csatolnia a hajdani nyugat-római birodalom majd’ minden területét, beleértve Pannóniát, a Dunántúlt is (de legalább a Dunántúl nyugati felét). Ez természetesen az itteni avar hatalom megdöntésével járt. A 791-ben még sikertelen hadjárat (a cezunmauri csata) után 795-ben viszonylag jelentéktelen katonai erőkkel egy bizonyos Erik, friuli longobard herceg, 796-ban pedig Károly egyik fia, Pippin eljutott az avar kagán székhelyére is. Ez a székhely valahol a Duna–Tisza közén volt, közel a Dunához, ahol a kagáni gyűrű, a hringus állott a kincsesházzal. A kagán és főemberei meghódoltak, mások viszont, akik nem akartak frank uralom alatt élni, keletre, a Tiszántúlra menekültek. A kincstár egy részének a megkaparintott drágaságait tizenöt négyökrös szekéren szállították a birodalom székhelyére, Aachenbe. Lehet, hogy túlzás, lehet, hogy nem, de a negyed évezred alatt összerablott, váltságdíjba és zsoldként, évi adóként és járadékként, no meg mindenféle más indokkal kapott-szerzett aranyak-ezüstök hatalmas értékké gyűltek a kagáni kincseskamrában, az igazi tárnokházban. Még a közismert avar pazarlás és javakban dúskálás ellenére is. Közöttük voltak a nagyszentmiklósi kincs edényei is.
Az értékek között rengeteg más mellett ott volt (vagy csak lehetett?) az a híres darab is, amely egyedül maradt meg a mára: egy Perzsiában, Péróz sáhinsáh uralkodása (457-484) elején, tehát alig valamivel Attila halála után a sáh számára készült csodás arany csésze, amelyet drágakő berakások díszítenek. Ma Párizsban őrzik, de tudjuk, hogy eredetileg Nagy Károly tulajdonában volt, korábban pedig alighanem Kuvrat kagán kincstárában lehetett. Emlékezzünk vissza a nagyszéksósi együttesben talált, elégett arany-ezüst (elektron) Attila-kehelyre: ez az egyetlen ma létező párja a jelenleg Párizsban őrzött Péróz- vagy Khoszrau-csészének! Hajdanában azonban volt még egy párja az Árpádok kincstárában is! Erről a fontos dologról lentebb lesz szó.
805-re már az utolsó avar kagán és minden főembere megkeresztelkedett és elismerte Nagy Károly főségét Pannóniában. Sőt maga a kagán is a Dunántúlra költözött egész kíséretével, mikor nyugatra, a frankok oltalmába menekült a támadó bolgárok elől. Az Alföld feletti uralom megszerzése viszont nem érdekelte a frankokat. Éppen úgy nem, mint ahogy végül a rómaiak is lemondtak végleges megszerzéséről. Mi lehetett ennek az oka?
A 800-as évek legelején a dunai bolgárok, látva a kései avar kaganátus haldoklását és a frankok érdektelenségét, hátba támadták a testvéri – onogur, tehát bolgár – vezetésű késői avarság népeit. A tehetséges bolgár fejedelem, Krum kán (Anonymusnál a Nagy Kán = Keanus Magnus, uralk. 803-814) megadta nekik a kegyelemdöfést. Hatalmát elsősorban Erdélyre terjesztette ki, de legkésőbb 805-re uralma alá került az egész tiszai alföld is, a Titel melleti Zemplintől fel Zemplénig, nyugaton a Balaton vidékéig (hiszen tudjuk, hogy a Nyitráról elűzött Pribina, Zalavár későbbi ura a bolgárok földjére menekült). Emléke a Szerémségből egy régi magyar helynév, Karom, Erdélyből a főváros, Gyulafehérvár bolgár neve, Bölgrád, az Alföldről a fontos, azóta elpusztult erőd, Csongrád, vagyis a Feketevár, a Duna mentéről honfoglalás előtti magyar nevén Nándorfehérvár, régi bolgár-szlávul szintén Bölgrád. E bolgár nevek sorába tartozik még Visegrád és Nógrád is, a Szerémségben pedig a híres Sirmium magyar neve, Szenternye. Valamint a Kárpát-medence keleti és középső részén mindenfelé oly gyakori, tucatnyi Belgrád–Belegrád (Fehérvár) név.
A kán fő célja nem az avarok politikai és katonai hatalmának a végleges megdöntése, hanem embertartalék és az erdélyi aranybányák megszerzése volt. (Az erdélyi sóbányák aligha érdekelték a Fekete-tenger partján sólepárlással is foglalkozó bolgárokat.) Ezért volt a hatalmi központ az aranybányák közvetlen közelében, Gyulafehérvárott.
A fennmaradt avar katonai erőket módfelett megbecsülték a bolgárok, segédcsapataik lettek a 810-es években Bizánc és a Karolingok ellen vívott háborúikban. Elvégre nem történt más, mint Aszparukh utóda kiterjesztette hatalmát kései unokatestvére népére, az egyik onogur a másikéra. Krumnak azután a társult késő avar kori vitézek segítségével sikerült is ezüstveretes ivókupát csináltatnia a 811. július 26-án legyőzött Nikefórosz bizánci császár koponyájából. Bizáncot azonban ő sem tudta elfoglalni, mert mielőtt az ostromra került volna sor, meghalt. Megmérgezték? A bizánci kamarilla-politika már a nagy Attilát is el akarta tenni láb alól. Lehet, hogy az ‘orrvérzéssel’ sikerült is?
Két, a korai és a késői avar korral kapcsolatos, mindmáig válasz nélkül maradt kérdés: kik voltak az avarok és milyen nyelven beszéltek, milyen népek éltek az avarok uralma alatt, és azok mely nyelveken beszéltek? A válasz nehéz. Saját írásbeliség hiányában (eltekintve néhány, még keleten készült iráni nyelvű rövid felirattól) nincs biztos tudásunk arról, milyen nyelven vagy nyelveken beszéltek a két avar kor uralkodó rétegei, milyeneken a köznép és a szolganép. Csak sejtjük, hogy a vezetők nyelve sokáig a türk-török volt, a köznépben pedig voltak szlávok, gepidák, szarmaták, a bizánci források szerint még más barbár népek is.
A bizonytalanságot jól tükrözi az utóbbi évtizedek egyik legfontosabb régészeti lelete, a szarvasi tűtartó. Ennek a mindössze 6 cm hosszú, juhcsontból faragott csőnek négy, laposra csiszolt oldalán 59 rovásjel maradt meg, néhány további elkorhadt. A sírban 40-45 év körül meghalt szegény sorú nő nyugodott, akit a 8. század végén vagy a 9. század elején temettek el. A rovásírásos szöveg megfejtésére eddig hárman vállalkoztak. Egyikük szerint török nyelven íródott, Vékony Gábor magyarul olvasta a sorokat. A harmadik vélemény Harmatta Jánosé volt. Ő úgy vágta ketté a gordiuszi csomót, hogy két oldalon török, a két másik oldalon magyar nyelvű szöveget olvasott. Az ismeretlen írások megfejtésének régi alapszabálya szerint az ilyesféle megfejtések rosszak. Vagy, ha van köztük ilyen, legfeljebb egyikük jó. Véleményünk szerint a magyar megoldás a helyes, még ha nem is Vékony bonyolult, és cselekményeket összezsúfoló olvasatában. Mai magyar nyelvre átültetve ez így hangzana:
Üngür démon ellen íme itt e vas;
tű szúródj be a démonba, tű, tű, szúrj, bökj, varrj csak el!
te szétfejtesz, egybeöltesz …
Üngür engem meg ne egyen, emészd el őt, én istenem!
Nem hinném, hogy egy szegény falusi asszony egyszerű tűtartójához ilyen emelkedett hangú filozófikus szöveg illene.
A hagyományos felfogású kutató azt várná, hogy egy kései avar kori rovásfelirat török nyelvezetű legyen, hiszen az avarok türk-török nép voltak, és szlávok lettek volna a szolgák; egy honfoglalás kori rovásszöveg pedig magyar, hiszen tudományunk szerint Árpád népe magyar nyelvű volt. Nos, a helyzet éppen a fordítottja ennek! Nemcsak az a valószínű, hogy a szarvasi avar kori tűtartó felirata magyarul szól. A Kalocsa közelében, az Árpádok egykori családi birtokán egy honfoglaló Árpád-vitéz 10. század eleji sírjában talált rovásírásos szöveg több, a kérdésben elfogulatlan szakértő egybehangzó véleménye szerint pedig török nyelven íródott!
Hogy félreérthetetlenek legyünk, azt állítjuk, hogy 896-ban a Kárpát-medencében élők zöme beszélt ősmagyarul, és a bejövő Árpád népe beszélt türk-törökül.
Egy másik, de az előbbi állítással szoros kapcsolatban lévő kérdés az, hogy a frank és bolgár háborúk után a késő avar kori lakosság mekkora mértékben pusztult el és vált áldozattá, költözött és menekült el, került fogságba vagy rabságba, mennyit és hova telepítettek át belőle, és végül milyen nagy számban élte túl helyben, ősi szállásain vagy másutt a viszontagságokat.
Ezzel kapcsolatban fura felfogás él az orthodox történettudósok körében. Források híján (sőt néhány létező forrás tanúságának ellenére) puszta hasraütéssel feltételezik, hogy a kései avar birodalom elnyomott, az uralkodó rétegekbe tömegesen be nem fogadott népeinek zöme valamiféle szláv nép volt. Úgy vélik, hogy a frank-bolgár megpróbáltatások és a velük egykorú szárazságok idején minden egyéb népesség teljesen eltűnt, meghalt, kihalt, éhen halt, kipusztult, vészesen meggyengült, elvándorolt. A szlávok viszont – mármint az említett tudósok szerint – emberfeletti erőkkel rendelkeztek, hiszen ők éppen a válságok idején kezdtek igazán megerősödni, elszaporodni, szétterjedni, és így elfoglalták a Kárpát-medence peremének, sőt a belsejének nagy területeit is. Így gondolkodni és írni a múltról nagyon szélsőséges és lényegében rasszista pánszláv felfogás.
Valójában a Kárpát-medence nagy részén, így az Alföldön és Erdélyben nem lehet kimutatni 8-10. századi népes szláv lakosságot. Nincsenek elegendő számban sem helynevek, sem régészeti leletek, és nem lehet hivatkozni a szlávság folyamatos jelenlétére sem. Szlovákia esetében ezt éppen Kristó Gyula számos történeti forrással így bizonyította. Vagy például mint az Északkeleti Kárpátok térségében, a Kárpátalján is. Ahol az eredeti déli vagy nyugati szláv nyelvű lakosság a 9-10. században beolvadt a magyarságba, a mai keleti szláv (ruszin és ukrán) lakosság pedig csak a tatárjárás után költözött be. Egy nemrégiben összeállított térkép a 8-9. századi szlávság elterjedéséről világosan mutatja a helyzetet.
A manapság terjedőben lévő szláv rasszista nacionalizmusra és a pánszlávizmusra mi sem jellemző jobban (a régi szláv tömeggyilkosságok és a mai szlovák politika mellett), mint a mostani ukrajnai jelszó: Viktor Juscsenko történészei felfedezik az őskort. Eszerint az ukránság szláv múltja már nem 140 ezer esztendőre tekint vissza, hanem egyenesen egymillió évre. A Nagyszőlőstől néhány kilométerre lévő Királyházán (Koroleve) talált őskőkori leletek ugyanis ilyen régiek lennének, és természetesen az ősukránok hagyatéka. A valóságban a még előemberi szakócaipar acheuli korú emlékeiről van szó. Királyháza (és vele együtt Koroleve) pedig arról kapta a nevét, hogy a falu melletti dombon a tatárjárás előtti magyar királyi erdőuradalom központja (háza) állott.
A szlávok nélküli területeknél pedig ezek a tudósok arra következtetnek, hogy rajtuk a háborúk, szárazságok, éhínségek, járványok, belvillongások, részegeskedések és más hasonlók miatt a kései avar kor lakossága teljesen vagy csaknem teljesen kipusztult volna! Az Alföld nagy térségei lakatlan pusztasággá váltak! Azok a területek jártak volna így, Hevestől le Békésig, Csanádig, Csongrádig, amelyek az avar kor előtti öt évezredben, majd az avar kort követő századokban éppen a sűrű településhálózatukról ismertek! Ráadásul a szörnyű körülmények (szárazságok, éhínségek, járványok, öldöklések, egyebek) csak ott sújtották volna a népeket, ahol nem éltek szlávok. Gyakran lehet találkozni a minősített szlávbarát (szlavofil) rasszizmus ilyen kifejezett példájával.
Erre a szlávokat valamiért megkímélő kipusztulásra, erre a sajátos lakatlanságra szép számmal idéznek forrásokat is. Ezeknek az idézeteknek a csalfaságára érdemes két példát megismernünk.
A kutatók hajlandók komolyan venni egy 9. vagy 10. századi bizánci lexikon rövid adatát az avarok bukásának okairól. Ezeket állítólag a Krum bolgár kán fogságába került avar hadifoglyok sorolták fel így: a legnagyobb bajt az áskálódás okozta, … a bírák romlottsága, akik képmutatókkal és tolvajokkal cimboráltak; továbbá a bor bősége részegeskedést szült: az avarok, midőn testüket elgyengítették, egyszersmind eszüket is elveszítették. Romlásukat a kereskedés szenvedélye tette teljessé: az avarok kalmárokká lettek, egyik csalta a másikat, s testvér testvérét is áruba bocsátotta. Ezek voltak, uram, szerencsétlenségünk siralmas forrásai. Egy kis túlzással tehát a kései Avarország bukása, a százezer négyzetkilométeres Alföld teljes elnéptelenedése az átkos kereskedelem terjedésének és a mértéktelen ivászatnak az eredménye lett volna. Holott csak egy irodalmi közhelyet olvastunk, amit például az Ekkehard barát által írott, már említett Valter-legenda egész Pannóniára (és nem csak az Alföldre!) vonatkoztatott: O vinum, quod Pannonias destruxerat omnes: ó bor, aki egész Pannóniát romlásba vitted! Azt persze nem akarom ezzel tagadni, hogy késői avar rokonaink vagy elődeink valóban megittak egy-két pohárral. A Dögében született anyai nagyanyám rétközi szójárása szerint már ők is szerették a tütüt. Láttuk, hogy Baján kagán borsot, fahéjat és szegfűszeget szerzett be a bizánciaktól. Bizonyára olyan édes-fűszeres forralt borhoz, mint amilyenről az Erős kezű Valter említést tesz: az avar Attila tiszteletére rendezett fogadáson:
Meleg, édes ital gőzölgött sok arany edényben,
És fűszeres borok gyöngyöztek díszes kancsókban.
Mikor pedig sor került a frankokkal és királyukkal, Sigiberttel vívott második csatára (566-567 táján), maga Sigibert is fogságba esett, de ajándékokkal kiváltotta magát: Toursi Szent Gergely szerint Baján kagán csak marhák, juhok, liszt és bab ellenében engedte szabadon. Távol álljon tőlem, hogy vulgarizáljak, de ezek az anyagok vegyes (marha- és juhhúsos), tehát legjobb minőségű, csipetkés babgulyáshoz szükséges, mással nem pótolható nyersanyagok. Babgulyás és forralt bor …. Volt ízlésük és bizonyára étvágyuk is Bajánnak és embereinek. Az egyik bolgár kolléga szerint Baján kagánnak másban is kényes volt az ízlése, és azért nem szerette a szlávokat, mert … azok büdösek. Forrását érthetően nem árulta el, én meg még nem jutottam a nyomára.
Az avar kor elejének étkezési és ivási szokásai után nézzük viszont a végén állítólag beköszöntő avar éhhalált, és az amiatt bekövetkező avar kipusztulást!
Ismeretes, hogy egy Dzsajháni nevű bokharai arab tudós – részben 870 tájáról származó források alapján – 920 táján írt egy könyvet. Megemlíti benne a dunai bolgárok (nándorok) és a nyugatról jőve a Garamig élő morvák közötti vidéket, tehát a Nagyalföldet. Munkája csak egy arabul író földrajztudós, Ibn Ruszta, és a perzsa Gardízi kivonataiban maradt ránk. E kivonatok szerint a keresztény morvák és a nándorok között tíz napi járóföldnyi út van. Ezt a félmondatot történészeink rendre torzítva idézik, Györffy György például így: egy perzsa geográfus azt mondja, hogy a hegyeken túl, ami a Kárpát-medencét jelenti, tíznapi üres járóföldre lakik a marót [morva] nép.
Egy másik, ugyanerről a területről beszélő nyugati latin forrást is gyakran hamisan idéznek: a morváktól keletre a bolgárok nagy puszta térsége van.
Dzsajháni azonban csak tíznapi járóföldről beszélt, üresről nincs benne szó! A nyugati forrás (a bajor geográfus) pedig azt mondja, hogy a morvák földje után a Duna bal partján következő bolgár (Vulgarii) tartomány hatalmas és népük nagyszámú, 5 váruk van. Mivel annyira sokan vannak, nincs is szükségük várakra. – Annyira sokan vannak! Hogyan lehet ebből az annyira sokból lakatlan pusztákat csinálni? Róna-Tas András legutóbb megjelent könyvében mégis egyenesen arra a Tisza menti részre teszi az Avarorum Solitudo térségét, ahol az avar fejedelmi sírok – és a rengeteg avar kori temető van.
Nem hiszem, hogy ezek a hamis állítások egyszerűen csak tévedések következményei lennének! Ezek nem tévedések, hanem szándékos hamisítások egy rossz ügy bizonyítására (hiszen a magyar olvasó úgysem tudja ellenőrizni a perzsa és arab források szövegeit). El lehet viszont olvasni azokat a régészeti tudósításokat, amelyek szerint éppen a késői avar kori sírokban szaporodik meg a sírokban a halottak mellé tett élelemmellékletek száma, közöttük gyakran jelentős súlyú hústömbök is lehettek. Éhínség idején ilyesmi nem szokott előfordulni.
Egyfolytában hangoztatják tehát a jeles kutatók az avar pusztaságok mibenlétét: az éhezésbe, nélkülözésekbe, alkoholizmusba belerokkant, belepusztult, maradékában a frankok és a bolgárok által kiirtott avar kori lakosság nélküli területek elnéptelenedtek: solitudo Avarorum, deserta Avarica = az avarok pusztaságai. Kiváló tudósok írnak ilyesmiket, de nem nézték meg a régi térképeket. Például a TabulaPeutingeriana-t, amely egy római kori eredetiről a középkorban készült. Ezen a Duna–Tisza közének északi szegélyén ugyanott olvasható a Solitudines Sarmatarum megjelölés, ahol az avar kor kitűnő tudósai a Regino-féle solitudo Avarorum-ot sivatagi ürességként határoznák meg. Mellesleg: ezen a szarmata solitudo-n található talán a legtöbb és leggazdagabb szarmata kori régészeti anyag. A solitudo vagy deserta tehát nem lakatlan terület volt sem a szarmata korban, sem az avar kor végén, hanem valami más. Mondjuk unalmas, lapos síkság. Ennyire okos dolog volt az avar solitudo-ból lakatlanságra következtetni. Az unalmas és lapos persze semmi megalázót nem jelent, különösen Petőfi híveinek nem: Mit nekem te zordon Kárpátoknak …
Egy újabb, unos-untalanig ismételt – és ráadásul velejéig hamis – közhely született ezzel a lakatlansági teóriával. Sürgősen meg kell tőle is szabadulni.
Mellesleg szólva, az avar kori régészeti lelőhelyek nemrégiben elkészült hatalmas jegyzéke (az ADAM) szerint éppen a Vulgarii-nak megfelelő területen (ahol Csongrád vára is van) szinte egymást érik a … nem a bolgár, hanem a kései avar (kori) temetők. Van közöttük egy újabban és teljesen feltárt temető Kiskundorozsmán, amelynek 40-50 sírjában csaknem kizárólag férfiak nyugodtak. Ezek keltezése Kr. u. 800 utáni. Az eltemetett harcosok nem lehetnek mások, csak olyan férfiak, akik Krum kán szolgálatába álltak a frankoktól elszenvedett vereségek, tehát 796-803 után. Lehet az is, hogy a frankok elől a Dunántúlról menekült és a bolgárok zsoldjába állott avar harcosok sírjairól van szó.
Az említett írásos források és régészeti leletek tehát éppen az ellenkezőjét mondják és bizonyítják, mint amit a tudós félreértelmezések sugallnak. Az Alföld a 9. században tele volt kisebb-nagyobb falvakkal, és következésképpen temetőkkel! A lakosság az Árpádi honfoglalás idején a Tiszántúlon és Erdélyben egyaránt a kései avar kor népeinek az egyenes ági utódja volt. Nincs okunk mást feltételezni a Dunántúlról sem. Ott azok az avar és onogur birtokosok, akik megkeresztelkedtek és hűségesen fizették a frankoknak az adót, egészen a honfoglalásig, azaz Árpád népe bejöveteléig megtarthatták a földjeiket. Velük együtt bizonyára földet túró szolgáikat is, hiszen egy avar-onogur adófizető földbirtokos aligha túrta a földet, hogy megélhessen. Ugyanezt bizonyítják a régészeti adatok is: Békés megye területén egymást érik az olyan, feltérképezett 9. századi települések, amelyeknek a sajátságai és leletei egyenesen folytatják a 8. századi kései avar kort. Lakosságuk tehát a 8. századi, késő avar kori falvak embereinek utóda volt: azok gyerekei, unokái, dédunokái. Aligha lehet véletlen, hogy Tolnában, Baranyában, Somogyban, Zalában, sőt a Szerémségben is szépen szaporodnak a késő avar kor temetői (sőt telephelyei). Árpádi honfoglalók sírjai-temetői pedig ritkák, mint a fehér holló. Árpádi temetkezések hiánya éppen a legarchaikusabb magyarok lakta területeken? Göcsejben, Hetésben, Valkó vára környékén, a nyugati és déli végeken?!
Átgondolták már ezt a kérdést a nyelvtörténészek és az illetékes régészek? Vagy még tovább törik a fejüket egy darabig, miért nincsenek Árpádi honfoglaló sírok azokon a helyeken, ahol lenniük kellene, ha minden millenniumi elmélet úgy lenne igaz, ahogy 120-130 év óta kitartóan hirdetik? Mondjuk Pécsvárad környékén, ahol a legkorábbi kápolna közepén egy hatalmas lombard oszlopfő – már másodlagos helyzetben – tartja a boltozatot. A Géza fejedelem idején épült boltozatot. Ki építtette azt a Géza fejedelem előtti kápolnát, amelyben ez a lombard oszlopfő állott eredeti helyzetben? Erre nem válasz az 1015-ben Szent István király által alapított bencés monostor, melynek templomát 1038-ban szentelték fel. Vagy talán az oszlopfőt akkor cipelték volna Lombardiából a Vashegy lábához?
Manapság általános felfogás lett az a sohasem bizonyított nézet, hogy az avar katonai és politikai hatalom megtörése után a kaganátus peremén és azon kívül lakó, egykor Bajánék által oda telepített szlávság kezdett egyre inkább a Kárpát-medence belseje felé törekedni. Ezek a szlávok előszeretettel álltak nem kimondottan nemes, bizonyára jogosnak érzett bosszút hajdani avar-onogur uraikon és finnugor (tehát ómagyar) sorstársaikon. Az úgynevezett fuldai frank évkönyv mondja el: 884-ben valahol a Rába mentén a morvaszlávok által vezetett frank-szláv megtorló csapatok avar kori népek utódait fogták el. A férfiaknak levágták a jobb kezét, a fiúgyermekeknek kivágták a nyelvét, levágták a jobb kezét, és kasztrálták őket. A hihetetlen szláv barbárságra vonatkozó eredeti latin szöveg: Servi et ancillae cum parvulis suis consumpti sunt, primoribus quibusdam tentis, quibusdam occisis et, quod turpior erat, truncatis manu, lingwa, genitalibus remissis: A szolgákat és szolganőket gyermekeikkel együtt elpusztították, az előkelőket vagy megfeszítették, vagy legyilkolták, vagy ami még szörnyűbb, kezüket lecsapták, nyelvüket kimetszették, nemi szervüket levágták.
Jómagam az Árpádi kalandozások forrásanyagából nem tudok idézni egyetlen példát sem hasonló módon elkövetett kegyetlenkedésre, más, nálam tájékozottabb kutatók bizonyára tudnak. Így csak a Szent Galleni kaland néven elhíresült történetre tudok utalni, amely nem annyira embertelen kegyetlenségével, hanem inkább szinte nevetségesen gyermeteg barbárságával tűnik ki: a fenyegető hajítódárdákkal betörő Árpádi magyarok bizonyára nem kegyelmeznének sem a nemnek, sem a kornak, ha … nem menekült volna el mindenki a kolostorból, és most egyedül csak a félkegyelmű Heribald áll ott a szoba közepén. Ő aztán figyeli, hogyan törik fel a már jórészt üres kincseskamra rejtekajtaját. Majd kap néhány pofont, és látja, ketten hogyan akarják leverni a harangláb csúcsán lévő csillogó kakast (hátha aranyból van, hiszen csak nemesfémből öntve lehet egy szent nevű helység istene). Nem abból van, de az egyik Árpádi férfiú leesik a magasból, és szörnyethal. Egy másik a templom keleti homlokzatának tetejére mászik fel, hogy onnan hasát kiürítse, de ő is lezuhan, és teljesen össze is töri magát.
Ilyesmiket látva, Heribald végig szótlan marad, és csak akkor avatkozik közbe, mikor észreveszi, hogy egyikük bárddal akarja csapra verni az egyik boroshordót, és már át is vágott egy abroncsot: ,,Hagyd el, jó ember, hát mi mit igyunk, ha ti elmentek? Ez, tolmács útján megértve a dolgot, nevetve kérte a társait, ne bántsák az ő bolondjának a hordóit. És így ezek megmaradtak az apát megjelenéséig, amikor már a magyarok elhagyták a helységet.” Az Árpádi harcosok szekerein már bőven volt ilyesféle zsákmány.
Nem kerülhetem ki, hogy a homlokzatra felkapaszkodó harcos kapcsán ne említsek meg itt egy történetet Anonymus után. Erre ismereteim szerint csak nagyon kevesen figyeltek fel, a tudós kutatás pedig nem is emlegeti. Pedig nem is egy szálon kapcsolódik a Szent Galleni kalandhoz.
Nos, Anonymus az 53. fejezetében egy itáliai harci útról számol be, amelyre már Árpád halála után, Zolta fejedelemsége alatt került sor, Tas fia Lél, Bogát fia Bulcsú és Kölpény fia Botond vezetésével. A harcias és bátor lelkű férfiúk – vezérek és harcosok együtt – kifosztják és megölik Lutvardust, a vercelli egyház püspökét. Valahol Padova vagy Vercelli közelében pedig egy bizonyos Waldo gróf testvére, István, mikor éjnek idején vára falán, a félrehelyen ülve szükségét akarja végezni, a kamara nyílásán át egy magyarnak a nyilától súlyosan megsebesül, és sebébe még azon az éjjelen belehal. Nekem most régen volt gimnáziumi éveim jutnak az eszembe, amikor a latin memoritert tanulni nem szerető osztálytársak inkább a Toldi verseihez szerzett tankölteményeket skandálták: ég a napmelegtől a kopár sík … .
Nem csoda hát, ha már nem sokkal 796 után az avar nemesek és harcosok Nagy Károly segítségét kérték az erőszakos és barbárul kegyetlen szlávok ellen. Ezeket a menekülőket a császár Savaria és Carnuntum között telepítette le, és valószínű, hogy Krum hódító seregei elől hátráltak vissza, az Alföldről a Dunántúlra.
Az adat fontos bizonyíték nemcsak a szlávok kegyetlenségére, hanem arra is, hogy a lakosság egy része – bizonyára nagy többsége – 805 után a Dunántúlon nem szláv volt. Csak nem vetemedtek volna a nemes szlávok arra, hogy kasztrálják saját fajtájuk gyermekeit?!
A régészet adataiból alapos elemzések után további ,,furcsa” dolgok derülhetnek ki.
A régészeti leletek a leginkább érintett terület, Fenékpuszta-Zalavár körzetében azt mutatják, hogy a frank győzelmek után, a Karoling-kor elején a Dunántúlon eleinte tovább éltek az avar sajátságok. Még a frank viseleti tárgyak is avar módon kerültek felhasználásra. Csak évtizedek múlva követte ezt egy második szakasz, amikor az avar és a frank hagyományok ötvöződéséből egy sajátosan új népi kultúra alakult ki. Ettől teljesen független volt az a politikai döntés, hogy Német Lajos frank uralkodó 840 táján Pribinának-Priwinának, a 833-ban Nyitráról árulás miatt elkergetett szláv előkelőnek hűbérbirtokot adott a Zala folyó balatoni torkolatánál, a mocsarakban. Ebből lett Pribina, majd fia, Kocel frank grófsága, Zalavár-Mosaburg székhellyel. Amikor a Zala mocsarai között (egyesek szerint azonban azon a másik Mosaburg nevű helyen, amely Délkelet-Ausztriában van!) hozzákezdtek az erődítés építéséhez, a környékről toborozták az embereket, akik a legújabb ásatási eredmények szerint zömmel nem szlávok, hanem a frank hatásokat lassan megismerő és átvevő más, kései avar kori népek voltak, akik már nem saját kagánjuk és tudunjuk alatt éltek, hanem Karoling uraik voltak.
A Zalavárhoz közeli Keszthely területén még a 19. században találtak olyan temetkezéseket, amelyeknél az elégetett hamvakat edényekbe téve helyezték örök nyugalomra. A hamvasztásos rítusból következtetve ezeket sokáig a Pribina-birtokra beköltöző szlávok hiteles 9. századi sírjainak tartották még akadémikus tudósok is (hiszen a pogány szlávok – is – hamvasztásosan temetkeztek). Néhány éve azután Kiss Gábor kolléga gondos elemzései kiderítették, hogy a sírok hamvasztásos rítusúak ugyan, de nem szlávok földi maradványait őrzik. A hamvak körülbelül 3500 évvel korábban, a rézkor végén kerültek a földbe! Más részük Kr. e. 1000 táján! Ez utóbbiak késő bronzkoriak – korai vaskoriak. Egyik sem a kilencedik századi Karoling-kor, és egyik sem a szlávok világa!
Azóta több esetben derült ki hasonló, magyar ,,tudósok” által elkövetett, nem is akármilyen tévedés szlávnak vélt sírok esetében. Van közöttük bronzkori, vaskori és nem létező ‘szláv’ sír egyaránt. Száz év sem volt elegendő arra, hogy a pánszláv teóriától megszédült hazai szakemberek tisztességesen megvizsgálják ezeket a leleteket! Ehelyett a pánszláv elméletnek megfelelő szláv hamvasztásos sírokat gyártottak. Mégpedig országszerte, hogy Árpád népének érkezésekor legyen elengedő számú szláv őslakója a honnak. És már a 9. században legyen elegendő állampolgára Szlovákiának. És ezzel hűségesen lehessen kiszolgálni a pánszláv tanokat! A magyar tudományosságban! Ilyen és hasonló baklövések ismeretében a magyar archaeológia szlávsággal kapcsolatos álláspontjait egyelőre nem mindig lehet komolyan venni.
A mű teljes szövege:
© 2015-2024 – vala.hu - A honlapot készítette: Pixelhuszár